Top 5 Harrison Ford

Harrison Ford gyerekkorom kedvence volt. Gyakorlatilag az ő filmjein nőttem fel. Nem tartottam zseniális színésznek, de meggyőződésem volt, hogy vászonra termett. Az ír apától és orosz anyától származó színész és mai napig aktív önkéntes mentő pilóta a mai nap töltötte be 72. életévét. Jelenleg várja, hogy lábsérüléséből felépüljön és forgathassa tovább azt a filmet, melyben újra egyik híres figuráját alakíthatja. Han Solo szerepéről van szó, amivel 77-ben berobbant Hollywood A-ligájába és rengeteg szereppel szórták meg utána. Ford azonban az első 2-3 év után egyből visszafogta magát és 80-tól fogva egy tudatos 1 év -1 film szabályt állított fel magának és kereste a minőségi, néha radikálisan más szerepeket. És bár 1977-ben lett ismert, de 1980-ban kezdődött el az a szériája, ami csak 15 évvel később tört meg és amelyben összesen egy (!) filmje lett bukás. Sajnos a 95-ös Sabrina viszonylagos érdektelensége után valami megváltozott és képtelen volt már ilyen jól választani. De addig is nagyszerű filmekkel ajándékozott meg minket és remekül bele illett minden egyes szerepébe.

Íme tehát az én - kicsit közhelyes - toplistám :

5. A kis szemtanú (1985)

Kb. 1991 környékén hallottam erről a filmről. Akkoriban már kezdtem rákattanni a filmjeire, és mivel ugye internetnek nyoma is alig volt, ezért manuálisan néztem utána filmjeinek (értsd : végig jártam Csepel összes tékáját, és akkoriban bőven volt belőle). Így fedeztem fel ezt a filmet, amit vhs-en még felirattal adtak ki. És engem még kölyökként is teljesen lenyűgözött. Nem a hihetetlen fordulatai, netán a látványos jelenetek miatt néztem tátott szájjal, hanem az a realizmus, amit eddig sosem tapasztaltam filmben. Nem arról van szó, hogy meghülyültem az amerikai filmektől, mert gyerekként több európai filmet láttam, ezt állíthatom (ezt kaptuk a tv-től). Hanem hogy semmilyen mesejellege nem volt. Peter Weir rendező egy viszonylag egyszerű történetet vett : egy amish közösségből egy özvegyasszony a fiával a pályaudvaron vár. És mikor a fiú a mosdóba megy, szemtanúja lesz egy gyilkosságnak. A kirendelt rendőr, John Book hamar felfedezi, hogy a gyilkosok rendőrök voltak és a korrupció sokkal nagyobb, mint azt elképzelte. Így menekülnie kell, és pont az az amish család fogadja be, akiket az elején ő védett.

Rengeteg mindent szeretek a filmben. Leginkább a visszafogottságot. Pl. hogy nem azzal megy el a film fele, hogy Book szerencsétlenkedik egy olyan világban, ahol nincs áram, nincsenek gépek, mindent puszta kézzel, esetleg egy kalapáccsal végeznek el. Egyből feltalálja magát és az esetleges különbségek is inkább kedvesen és mosolygósan jelennek meg, nem pedig térdcsapkodós poénként. Mint azt írtam, az egész filmet átjárja a realizmus. Ez az utolsó madárcsicsergésig így van, de még a film elején lévő gyilkosság ábrázolása is messze hihetőbb, mint bármely más akkoriban készült filmben. Ford remekül játszik ebben a közegben. Simán elhisszük neki, hogy egy unalmas rendőr, aki csak munkának tekinti hivatását. És a film alatt talán kacérkodik a gondolattal, hogy az amishok közt maradjon. Ami miatt szép ez a film, hogy ezt mindenfajta szájbarágás nélkül teszi, pusztán a környezetrajzzal és a színészi alakítással. Peter Weir teremti meg ezt a fantasztikus hangulatot, aminek láttára az ember beleéli magát ennek a közösségnek az életébe. A film csúcspontja pedig a pajta építése, mely alatt a kiváló Maurice Jarre zenéje szól, és nem szól másról, mint valóban egy csűr építéséről. Sallangmentesen, mint maga az egész film :

4. Őrület (1988)

Roman Polanski mindig is különcnek számított. Életét rengeteg siker és botrány színesítette. De a Kalózok c. - szerintem alulértékelt - filmjével megízlelte az igazi bukást is. De nem búslakodott, hanem visszatért a thriller alapjaihoz. Az alapnak pedig Hitchcock mestert illik nevezni. Polanski fogta magát és egy rendezett egy Hitchcock-thrillert, melyben a Párizsba érkező tiszteletteljes középkorú amerikai házaspár férfi tagja, Dr. Richard Walker (Ford) épp egy konferenciára készül, mikor felesége eltűnik. Walker kizárólag "amerikaiul" tud és igyekszik előbb segítséggel, majd szép lassan teljesen egyedül és egyre szenvedélyesebben keresni feleségét. Hamarosan az arabok és izraeliek "pult alatti" háborúja közé kerül, ahol titkos ügynökök próbálják egymást eltenni láb alól. Ebben a közegben van Walker, akivel talán életében nem történt még semmi rendkívüli és hirtelen temérdek helyzetben kell bizonyítania rátermettségét és improvizációs készségét.

Nem ez Polanski legjobb műve. Ennél sokkal tartalmasabbat és fontosabbat is készített. De Ford életében nagyon fontos ez a film. Egyrészt Ford és Polanski között életre szóló barátság szövődött. Polanski egyszer viccesen megjegyezte Fordnak, hogy "egyszer te fogsz rendezni és én játszom majd benne". Sajnos ez nem történt meg, mert ahhoz Ford jobban szeret a természetben lenni, semmint 1-2 évig egy filmen dolgozni. De sebaj, mivel az Őrület c. filmmel egy remek thrillert nézhetünk. Nagyon bírom, ahogy Ford szép lassan az idegösszeomlás szélére kerül, de valahogy mindig túl jut a nehezén. Bár mikor a nagykövetséggel próbál szót érteni, az eléggé vicces. Meg kell jegyeznem, hogy az egész film alatt Walker szemszögén keresztül mutatnak mindent, ettől még inkább bele lehet élni magunkat az elveszettség érzésébe. Mindez a szinte végig izzadó Ford tolmácsolásában nagyon szórakoztató, ugyanakkor Polanski szintén szeret a földön járni, ezért az itt történt események is viszonylag realistán vannak bemutatva.

Megemlíteném még Morricone remek zenéjét, valamint a szintén remek magyar szinkront, amit nagyon ajánlok, ugyanis a friss "felfedezett" Emmanuelle Seigner katasztrofálisan beszél és a szinkron nagyban javítja játékét (köszönet érte a fiatalon elhunyt Prókai Annamáriának).

3. Szárnyas fejvadász (1982)

Kicsit kakukktojás ez a film a listában. Ugyanis ezt a filmet leginkább a hangulata, a felvetett kérdések illetve a látványa adja el. Ford bár korrektül játszik, de ő lényegében egy eszköz itt. Minden téren. De nem volt ez mindig így nálam, ugyanis én még az első verziót néztem meg, ahol a Ford által játszott karakter, Rick Deckard narrációjában segítenek bemutatni egy fejvadász megbízását, ahol a jövő Los Angelesében hat emberként viselkedő és embernek kinéző robotot, replikánst kell kivonni a a forgalomból, mivel a replikánsok a Földön nem tartózkodhatnak. És szép lassan jön is a válasz, hogy vajon miért is akarnak ők a Földre jönni. És csak gyűlnek a kérdések és egyre nehezebb rájuk válaszolni...

Ford akkoriban már próbált rendesen lázadni a státusza ellen. Épp ezért próbálta ki magát a Bogart-szerű fejvadász szerepében, ahol futurisztikus jelmezek és díszletek közt kell nyomoznia és rohangálnia. Szerintem remekül illik bele a képbe az ő személye, de tény, hogy Rutger Hauer messze erősebb jelenléttel bír. Az ő replikáns figurája összetettebb, ráadásul neki köszönhető a film egyik legszebb gondolata, mely a film végén hangzik el Rutger Hauer rögtönzésének köszönhetően. De ezt leszámítva a film tulajdonképpen az egyik legjobb sci-fi, ami valaha moziban volt. Mint minden sci-fi, így a Szárnyas fejvadász is követi a műfaj első számú szabályát : sok kérdés, kevés válasz. A forgatókönyvírók kizárólag csak a világot, meg az alapszálat vették ki Philip K. Dick könyvéből, majd egy egészen új történetet alakítottak ki belőle, ahol máshová helyezték a hangsúlyokat. Dick amúgy olvasta a forgatókönyvet és elmondása szerint nagyon tetszett neki, mert ahelyett, hogy szóról szóra megismételné magát, inkább bátran kiegészíti az a világot, amelyet ő megalkotott. A stúdió emberei nem voltak ennyire elragadtatva : rendesen belenyúltak a kész műbe és lebutították. De még így is kultikus státuszt szerzett magának. Az igazi siker 1992-ben volt, mikor nem sokkal előtte véletlenül valaki felfedezte a rendezői változatot és észrevette, hogy mennyivel tartalmasabb ez a verzió. Így kicsit kikupálták a kópiát, majd újra mozikba került. A siker óriási volt. A narráció kimaradt, a befejezés is teljesen más lett és a feje tetejére állítja az egész cselekményt. Létezik egy Final Cut nevű változata is, ahol apróbb változások vannak, valamint néhány bakit tüntettek el. Én mindenképp ezt a változatot ajánlom, mivel valóban ez adja a legnagyobb élményt. Vangelis felejthetetlen zenéje is itt bontakozik ki csak igazán :

2. A birodalom visszavág (1980)

Sok mindent nem akarok írni erről a filmről, mivel már írtam róla nem keveset. Érdekesebb azonban Ford kapcsolata a filmmel. Neki tulajdonképpen ez volt a második sikere. Vagyis az sem volt biztos, hogy nem bukik meg, mivel a Csillagok háborúja akkora elvárást szült, hogy könnyen összeroppanhatott volna az egész produkció. Nos, Ford sosem akart az elszállt szupersztárok közé tartozni, ezért csak úgy megjegyezte George Lucasnak, hogy nyírja ki Han Solo karakterét a film végén. Természetesen Lucas ezt nem tette meg és talán még a Jedi visszatér ultra rajongói is kénytelenek elismerni, hogy Han Solo karaktere talán egy kicsit feleslegessé vált a történet szempontjából. De most a középső epizódról beszélnék inkább, ahol Solo karaktere félúton van a csempész és a lázadó szerepe közt, és végül egy nő miatt dönt, hogy feláldozza jól jövedelmező munkáját és inkább a gonosz Birodalommal igyekszik ujjat húzni, ráadásul Jabba is rá küld egy fejvadászt eme döntésének következményeként. Ezek után Solo egész a film majdnem végéig menekül, elárulják és megkínozzák, hogy aztán olyan búcsút kapjon, melyben egyedien és viccesen, ugyanakkor nagyon drámaian megkapja azt, amit valóban szeretett volna. 

Már leírtam, hogy nekem ez a kedvenc részem, meg úgy kb. a Star Wars rajongók többségének. Solo azért itt a legjobb, mert bár szórakoztató volt az előző epizódban, de attól még eléggé egydimenziós volt, és csupán a legvégső csatában bizonyította rátermettségét. Ezzel szemben itt az arcára van írva a kétségbeesés és az, hogy folyamatosan megtörésre kényszerítik. Ez a fajta mélyítés egy folytatásban eléggé ritka dolog volt, és senki sem gondolta volna, hogy pont a Csillagok háborúja fogja elhozni ezt. És bár a trilógiából ez hozta a legkevesebb pénzt, de az idő végül bebizonyította, hogy ez lett a legmaradandóbb alkotás a Star Wars univerzum eddigi hat filmje közt. Kíváncsian várom a jövő karácsonyán bemutatandó VII. epizódot, ahol az immár idős Ford bújhat ismét Han Solo szerepébe.

1. Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag

Számomra szórakoztatóbb film még nem készült, mint Indiana Jones harmadik kalandja. Nálam amúgy ez a három film egybe tartozik. míg a 4. rész egy jobb rajongói filmként tartható számon (amiben a szomorú, hogy szinte ugyanaz a stáb csinálta mind a négy részt). Szóval Indy karaktere a 30-as évek kalandhősei előtt egy főhajtás, ugyanakkor meg szeretné idézni a James Bond-filmeket is. Ennek ötvözete teszi roppant egyedivé az Indy-filmeket, melynek főszerepét az után kapta meg, hogy a Lucas által eredetileg kiszemelt Tom Selleck végül nem vállalhatta el és így jött a képbe Spielberg kiszemeltje, Ford. Egyébként szerintem Selleck is nagyon jó lett volna a szerepre, de ezt már sosem fog kiderülni másból, csak abból az egy tesztfelvételből, ami megmaradt. Ford számára azonban tökéletes volt a szerep, és annyira összenőtt vele, hogy tulajdonképpen ez lett az egyetlen szerepe, amihez valóban hűséges maradt.

Személy szerint én egyáltalán nem várok egy esetleges 5. részt, mivel a Lucas/Spielberg páros már képtelen közösen valami igazán ütős produkciót összehozni. Lucas amúgy is visszavonult, Spielberg meg sokkal komolyabb dolgokon agyalt, mint pl. a Tin Tin. :)  

Végezetül berakom azt a kis bejátszást, ahol Harrison Ford nézi életében először az Indy-filmeket. :) Ezzel a cikkel kívánok boldog születésnapot Harrison Ford-nak.

Hans Zimmer Top 5

Mr. Zimmer a 80-as évek közepe óta aktív a filmzenék műfajába, de 1988-tól jegyzi a szakma őt A-listás zeneszerzőként. Az azóta eltelt majdnem 3 évtizedben elképesztően sok filmzenét írt, ami sajnos az utóbbi időkben kissé fárasztó és túlságosan is önismétlő lett. Ráadásul Zimmer kitermelte a maga tanítványait, akik aztán koppintásokkal látták el a "filmgyárat". Sok helyen olvasom, hogy mennyire megrontotta a szakmát. Holott a mennyiség miatt ő is ugyanúgy kapott pofont, mivel kevesebb figyelmet kap munkásságának igazán értékes produkciói. És abból bizony bőven van eddigi életművében. A következő öt zene a számomra leginkább magával ragadó műve :

5. A Karib-tenger kalózai : A világ végén (2007)

Az első résznél a nagyon népszerű főtémát írta, de időhiány miatt tanítványának passzolta le a munka nagy részét. A folytatásnál viszont már az ő neve szerepelt a plakátokon. És sikerült szinte tökéletesen megragadnia a film szellemiségét. Lehet vitatkozni a filmek minőségén, de zeneileg a 3. rész a csúcs. Mindaz a mélység és keserédes hangulat tökéletesen kijön, egyfajta zenei hullámvasutat gyártva, ahol a lazább dallamokat követi az elmúlás érzete, ami egyben a rendező, Gore Verbinski kézjegye is. Így kell egy sorozatnak zeneileg fejlődnie (sajnos későn írtam ezt, Zimmer nem fogadhatta meg tapasztalatom a 4. részre :))

4. Mission : Impossible 2. (2000)

John Woo másodszor dolgozott a mesterrel, aki abban az évben már leszállított egy elég minőségi filmzenét, ami valami Gladiátor névre hallgat. Akkor ott Lisa Gerrard-dal karöltve dolgozott a muzsikán, itt viszont megint egyedül (na jó ,minimális hátszéllel). Mivel a sorozat főtémája adott volt a zseniális Lalo Schifrin jóvoltából, így az volt a kérdés, hogy Zimmer mit kezd vele. Nos, ő rockosította. De kizárólag csak a főtémát, mert a filmzene többi része egy remekül megírt és felépített, némely pillanatban nagyon is katartikus és gyönyörű filmzene lett :

2. Rés a pajzson (1996)

John Woo 2. amerikai filmje egész jó szórakozás, de persze nyomokban van csak meg benne az a mélység, ami régebbi filmjeit jellemezte. Ettől függetlenül remek szórakozás, a 90-es évek egyik tipikus akciófilmje lett. Zimmer akkoriban nagyon durván be volt pörögve, szinte csak ontotta a remek főtémákat (Crimson Tide, A Szikla, A rajongó). Akciófilmes időszakából is messze kitűnik azonban a Rés a pajzson zenéje, amiről a mai napig meg vagyok győződve, hogy legalább 3-4 ponttal feljavította a mozis élményt. Fantasztikus minden hangjegye, a gitárral is rásegített témákat remekül variálja, és szinte tökéletes érzékkel van időzítve. Elég csak emlékezni arra az egy pillanatra, mikor Travolta hirtelen rosszfiúvá változik...A stáblista alatt egy egyveleget hallhatunk, ami az én mp3 lejátszóm egyik örökös szereplője.

1. Rain Man - Esőember (1988)

Zimmer az Esőember c. film zenéjével futott be, és rögtön utána elkezdte a "termelést", mint pl. a Miss Daisy sofőrje, Zöld kártya, Lánglovagok, Csak egy lövés, hogy csak a jobbakat említsem. Ezek azonban mind a Rain Man zenéjéből építkeznek, akármilyen fülbemászóak is. Barry Levinson nem tudom hogy fedezte fel magának Zimmert, de nagyon sok ember hálás lehet emiatt, ugyanis magát a filmzenét világviszonylatban is be lehetne rakni egy top 10-es listába. Gyakorlatilag nincs gyengéje, még a stáblistát is sikerült stílusosan aláfestenie. Épp ezért érthetetlen, hogy hivatalosan csak pár éve jelent meg a teljes filmzenéje, pocsék minőségben. Az 1988-ban kijött albumon csak a főtéma és a Las Vegas-os zene szerepelt. Természetesen a teljes zene ennél "többet tud", úgyhogy íme az egyik frissen megjelent zene, ami egy új stílust hozott be a filmzenékbe :

Régi és újabb filmek, de semmiképp sem a legújabbak. És nem biztos, hogy a legjobbak. :)

A Wall Street farkasa 9/10

Scorsese és DiCaprio ötödik közös filmje a legjobb a sorban. Jordan Belfort igaz történetét dolgozza fel a film, aki rendkívül tehetséges brókerként több ezer embert megkopasztva lett milliomos és az élet császárának képzelte magát. Természetesen a csúcsról lehet igazán nagyot bukni. Ilyen téren nem szolgál nagy meglepetéssel a film. Azzal viszont igen, hogy Scorsese talán még sosem volt ennyire laza. 3 órás hossza ellenére folyamatosan pörög a film. És mikor az egyetlen valóban unalmas és elnyújtott jelenetet látjuk, nos akkor...na de ezt meg kell nézni. :) Csillagos ötös az egész stábnak és a színészeknek. Az egyetlen bajom a filmmel, hogy nem kevés ügyetlen vágás van a filmben, ami Scorsese-hez nem méltó, viszont a zenei választása szokás szerint elsőrangú.

Cadillac Man 8/10

Roger Donaldson 1990-es filmje valamiért nem lett kultfilm hazánkban, pedig rengeteg jó szöveg van benne, valamint egy remek szinkront is sikerült csinálni hozzá. Robin Williams egy autókereskedő, aki bár jól (és pofátlanul) végzi munkáját, magánéletében azonban egy csődtömeg. Barátnője és szeretője is folyton a nyakán lóg, ráadásul exfelesége is szekálja, valamint egy maffiafőnök barát, az eltűnt lánya is a képben van. Legvégül még egy potenciális kirúgás is fenyegeti őt, hacsak nem ad el 12 autót az utolsó nap. És ennek az idilli nap közepén ront be motorjával egy féltékeny férj (Tim Robbins), aki zavarodottságában túszul ejti az egész autókereskedést.
A film első fele nagyon pörög és tele van zseniális dumákkal és jelenetekkel. Mikor Robbins a képbe kerül, akkor képes tízszeresére pörögnie. Az a jelenet, mikor berobban a motorjával, egészen fantasztikus. Sajnos a végére kissé belassul a tempó, de a színészek végig a maximumon vannak és sosem lesz unalmas a film. Bajor Imre meg kevés szinkronjának legjobbját kínálja. 

12 év rabszolgaság 9/10

A látszat ellenére meglehetősen kevés film készült a rabszolgaságról. Ez is olyan téma, mint az indiánok legyilkolása : az amerikaiak meglehetősen nehezen képesek szembenézni saját sötét múltjukkal. Az utóbbi időkben Spielberg és Tarantino próbálta feldolgozni. Számomra viszont érdekesebb, hogy egy fekete, angol rendező mit tud kezdeni a témával. Steve McQueen eddig két filmje a kemény téma ellenére nagyon tárgyilagos lett, mintha Roman Polanski tanítványa rendezte volna. McQueen azonban egy kevés szórakoztatási lehetőséget sem hagy egyik filmjében. És bár a 12 év rabszolgaság a legkönnyebben emészthető alkotása, de ez nem azt jelenti, hogy ne lenne megrázó. Csak épp nem nagyon mutat olyasmit, hogy ez egyértelműen gonosz, az a fickó meg teljesen jó. Hagyja, hogy mi vizsgáljuk meg a témát. McQueen csupán a maga véres valóságában mutatja be a témát, minden oldalát bemutatva. Hisz mi lehet annál zavarbaejtőbb, hogy a rosszfiúnak beállított Michael Fassbender egy hangyányi megbánást is tanúsít két szadista megmozdulása között.

Jobb ma egy zsaru, mint holnap kettő  8/10

James Woods a kőkemény szuperzsaru, aki egy pszichopata gyilkost (Stephen Lang az Avatarból) üldöz. Kisugárzása megfogja a Michael J. Fox által alakított szupersztárt, aki komoly filmet akar forgatni és pont egy zsaru mellett szeretné tanulni a szerepét. Kettejük karaktere tűz és víz : az ég világon semmi közös nincs bennük. Tehát a tipikus buddy movie kliséjével állunk szemben, de sajnos ez a film nem lett éppen kultfilm. Pedig nincs oka a szégyenkezésre. Van olyan jó, mint a Tango és Cash. Annál ráadásul sokkal összeszedettebb alkotás, bár nem annyira megy rá a jópofa szövegekre. Woods agresszív figurája baromi szórakoztató, Fox meg közhelyesen szólva a kisujjából rázza ki alakítását. Meg kell említenem John Badham rendezését, aki remekül ad vissza egy fülledt nyári New York-ot és már a kezdő képsorok is megadnak egy eredeti hangulatot.

Robotzsaru 5/10

Az eredeti Robotzsaru az egyik legújabb kedvencem. Amiről most írok, az a tavalyi feldolgozás, ami bár nem lett olyan rossz, mint azt reméltem, de attól még valamennyire csalódás. Mag a koncepció és a megvalósítás is egész jó. Tulajdonképpen az alacsonyabb korhatár sem zavaró. Nekem tetszett, hogy csak pár dolgot vettek át a 87-es műből, és inkább egy valóban új vázra húzták fel a sztorit. A gond ott van, hogy bár az összes részlet ígéretesen indul, de képtelen rendesen kibontakozni. Mintha épphogy csak elkezdene belemenni egy témába és a film már véget is ér. Emiatt szomorú voltam, mert egyértelmű, hogy sokkal ambiciózusabbak voltak az alkotók, de valahol félresikerült a dolog. Amit jó pontként könyvelek el, az a kissé meredek zeneválasztás, ami számomra jellemezte, hogy mennyi rákkenroll is volt a rendezőben. É még nem temetném őt.

Coming out 4/10

"Ha magyar film, akkor szar" - mondják sokan, és nagyon nem tudok vitatkozni ezzel. Bár azért nem tartom ezt igaznak sem, csak épp sokan a gagyi közönségsiker-unalmas művészfilm kettőst látják minden filmben. Holott azért van egy kisebbség is, ahol valóban érdemes filmeket kreálnak. Orosz Dénes sajnos a közönségsiker felé húzott, pedig a témája lehetővé tette volna, hogy árnyaltabb dolgot is kihozhatott volna a dologból. Ehelyett a tipikus közönségfilmes esztétikával és zeneválasztásával rendesen háttérbe szorítja és szépíti a történetét, amihez nem túl jól sikerült poénok is társulnak. Mucsi Zoltán szerencsére még itt is remek, és Gyabronka József is mindig szívesen látott "vendég". Karalyost én nagyon nem bírtam a Moszkva Térben, de itt teljesen elégedett voltam az alakításával. Für Anikó bár nem hiteles újságíróként, mégis jó dolog ha a vásznon van. A híresztelések ellenére Csányival sincs semmi baj. Egyedül Tompos Kátya szerepe lett bénán megírva és nem is tud mit kezdeni vele. Sokkal bosszantóbb, hogy a meleg témát teljesen közhelyes dolgokkal mutogatja, a végére meg elsikkasztja, hogy egy hiteltelen szerelmespár boldogsága beteljesüljön. Ugyanis Csányi és Tompos között semmilyen szikra nincs. Csak beszélnek róla. És ilyen az egész film : mindent elmond, semmit sem érzékeltet.

John Williams talán a legismertebb kortárs zeneszerző, aki elsősorban filmzenéivel szerzett magának hírnevet. Az idén 82. életévét betöltött mester elég régóta van már a szakmában, az idők során öt Oscar-díjat is kapott munkásságáért. Mivel én a Lucas/Spielberg produkciókon nevelkedtem, így hamar megismerkedtem a filmzenéivel. Akiket érdekel a részletes munkássága, az látogassa meg a remek filmzene.net blogot.

Én inkább megpróbálok pár filmzenét ajánlani tőle. Egyetlen kikötésem, hogy a Star Wars-filmekből semmit sem fogok berakni, mivel az már egy orbitálisan nagy közhely lenne. :)

Empire of the Sun/A Nap birodalma (1987)

Steven Spielberg 1974-ben dolgozott először együtt vele, és egy alkalmat leszámítva a mai napig közös alkotótársak. A Nap birodalma Spielberg második olyan filmje volt, ahol valami komolyat szeretett volna elmondani és ezzel együtt kitörni az ifjúsági filmek bűvköréből. Bár a film szerintem nem volt rossz (szerintem Christian Bale volt a legjobb gyerekszínész valaha és ez a felfedezés Spielberg érdeme), de mégis hiányzott az a katartikus élmény, ami addigi filmjeit jellemezte. Pedig nem lehet azt mondani, hogy nem vetett be mindent, de Bale-t leszámítva John Williams zenéjére mondhatom, hogy valóban "megéri a pénzét".

Jean-Jacques Annaud filmje Heinrich Harrer osztrák hegymászó és az akkor még gyerek Dalai Láma közti barátságról szól. És bár a főszereplő amerikai, illetve a film költségvetését is egy nagy stúdió állta, mégis inkább tűnik európai filmnek, még ha néha meg is próbál bombasztikus lenni. Ettől függetlenül Annaud a legjobbat akarta kihozni a témából(szerintem sikerült is neki), így zeneszerzőnek John Williams-t bízta meg. Akinek egyébként nem volt könnyű dolga, mivel nagy volt a kísértés, hogy a sok népet felölelő történetben kicsapongó zenét írjon, de szerencsére ez nem így történt. A főtéma klasszikus Williams-minőség, de közben nagyon ügyesen lavírozik a különböző hangszerelések között, ráadásul zenéje a film alatt cseppet sem tolakodó.

Hook (1991)

A Spielberg/Williams páros egyik alulértékelt művéről van itt szó. Peter Pan történetének folytatása nem volt éppen hatalmas közönségsiker, bár bukásnak sem lehet nevezni. Talán a túlságosan stúdió szagú jelenetek, vagy éppen a gyerek/szülő kapcsolat kissé egyedibb bemutatása volt az oka, nem tudom. De talán ott kell keresni a "bajt", hogy a felnőtt Pán Péter az USA-ban él és karrierista, és a történet lényege, hogy hogyan találja meg újra gyermeki énjét. Talán ez nem tetszett a kinti népnek. Williams zenéje sajnos szintén nem kapta meg a kellő figyelmet, pedig meglehetősen komplex művet alkotott, amit ez a részlet is bizonyít :

Amistad (1997) 

Amióta Spielberg örökbe fogadott egy fekete bőrű gyereket, elmondása szerint szeretett volna egy filmet rendezni az 1800-as évek rabszolgasorsáról az Államokban. Ehhez Cinque történetét, valamint rengeteg sztárt sorakoztatott fel. És bár a milliőt remekül rekonstruálta, mégis inkább tűnik az egész egy kicsit kihagyott ziccernek. Az egyetlen valóban megrázó jelenet az a rabszolgák elhurcolása Afrikából, ami bizony hatalmas gyomros a nézőknek és kötelezővé tenném mindenkinek a megtekintését. Williams okosan nem csinált ehhez hatalmas filmzenét (1997 amúgy is elég sűrű volt számára), megmaradt inkább a háttérben, viszont a főtéma ismét lenyűgöző lett.

Indiana Jones and the Temple of Doom/Indiana Jones és a végzet temploma (1984)

Spielberg nem volt tökéletesen elégedett az Indy-trilógia második részével. Épp magánéleti válságot élt át (ahogy George Lucas is), és elmondása szerint egyetlen öröme az volt, hogy későbbi feleségét a forgatáson ismerte meg. Én nem tartom ennyire katasztrófának a végeredményt : mai szemmel is piszok szórakoztató alkotás, ami bár valóban a leggyengébb a trilógiából, de így is rengeteg rendező megirigyelhetné azt a szórakoztatási faktort, amit Spielberg itt felvonultat. Na de Williams-nek nem volt nehéz időszaka, hacsak nem az a kihívás, hogy ismét egy folytatás zenéjét bízták rá. Williams azonban elég okos és nyitott ahhoz, hogy merjen váltani. Így tehát a főtémát is csak ritkán használja, viszont rengeteg új kompozíciót kreált, valamint ezek közé remek kis átmeneteket ékelt be. Több figyelmet érdemelne ez a filmzene, mivel Williams kreativitásának egyik csúcsa az, amit produkált.

Presumed Innocent/Ártatlanságra ítélve (1990)

Alan J. Pakula jó pár remek thrillert készített a 70-es években, de a 80-as évek nem hozott számára igazán átütő sikert. Viszont a Harrison Ford főszereplésével készült thriller kicsit visszahozta az élvonalba. A szeretőjének meggyilkolásával vádolt helyettes államügyész története remek lehetőség volt Ford-nak ahhoz, hogy hősies szerepét újra levesse magáról és egy gyarlóbb embert mutasson be a világnak. És bár a film szerintem nem rossz, legalábbis az a titokzatosság, ami öleli a filmet, egész egyedi hangulatot ad, mégis Williams aláfestő zenéje teszi valóban jóvá a produkciót. Nélküle fele annyira sem lenne izgalmas, és az egyébként remekül játszó színészek is talán elsikkadnának a meglehetősen lassan hömpölygő történetben.

Schindler's List/Schindler listája (1993)

A Schindler listája egyik legnagyobb élményem volt a moziban, és biztos fogok is írni róla a későbbiekben. Most csak annyit, hogy John Williams élete főművét alkotta meg a film zenéjével, és a főtéma a mai napig ugyanolyan hatásos, mint az 94 elején volt a hazai bemutató idején. Most azonban nem ezt választottam, hanem a Remembrances c. tételt, mely remekül festi alá a 40-es évek Krakkóját, ahol a gettóban összezsúfolva élik a zsidók mindennapjaikat. Bátorkodom a világ egyik legjobb filmzenéjének nevezni.

War of the Worlds/Világok harca (2005)

Spielberg csúcssebességgel rakta össze filmjét (10 hónap alatt, ennél csak a Halálos fegyver 4. része jobb a maga 6 hónapjával), így Williams-nek is csipkednie kellett magát. Szerencsére annyi ideje volt, hogy eldöntse : szándékosan semmilyen fülbemászó zenét nem komponál, inkább megpróbálja teljesen alárendelni magát az eseményeknek. És bár a filmzene 4. tétele nem éppen rádióbarát, de a film ismerete mellett nagyon is hatásos. Főleg a 2. felétől hallható igazán Williams zsenialitása.

The Towering Inferno/Pokoli torony (1974)

Bár a Cápa zenéje volt Williams számára az áttörés, de előtte egy évvel megbízták az akkori idők legnagyszabásúbb katasztrófafilmje zenei aláfestésével. A film főcíme alatt hallható zene a műfaj egyik legjobban sikerült darabja, melyben a szuper felhőkarcoló monumentalitása, illetve annak szem számára rejtett törékenysége is érzékelhető. Talán kicsit régimódi, de én nagyon szeretem.

  Egy rendezői karrierről általában három féle jellemzéssel lehet beszélni. Az első, egyben legátlagosabb az, hogy valaki viszonylag fiatalon elkezd rendezni, aztán 70-80 éves koráig rendez, ameddig csak bírja és amilyen tempóban csak neki tetszik. Van egy kisebb csoport, akik csak 3-4 közepes filmet készítenek és rendszerint az utolsó filmjük egy minősíthetetlen bukás, ami után a karrierjük megfeneklett (pl. Willard Huyck, Fred Dekker, Elaine May és még sokan mások). És van egy elenyésző kisebbség, akik egyszerűen csak ki akarták magukat próbálni rendezőként, majd 1-2 filmmel vissza is vonultak, de továbbra is a filmszakmán belül helyezkedtek el, pl. színészként vagy trükkösként. Annyi bizonyos, hogy a közönség leginkább az első csoportra fog emlékezni a későbbiekben, hisz ők azok, akik valami igazán értékessel lepték meg a világot. Van azonban egy olyan rendező, aki az első csoportba tartozna, de a sors úgy hozta, hogy a halál viszonylag hamar elragadta. Ő Fabián Bielinsky.

  Bielinsky 1959-ben született, Buenos Aires-ben. Fiatalon elvégezte a filmes iskolát, de majdnem 20 évig csak rendezőasszisztensként dolgozott. Azonban a szerencse (is) mellé pártolt a 90-es évek legvégén, mikor egy forgatókönyvírói pályázatot indítottak, melyben a nyertes műnek esélyt adtak a megfilmesítésre. Igaz, csak csekély összeget szánnak rá. Bielinsky beadta a maga művét, amivel meg is nyerte a pályázatot. Kb. 300 millió forintból tehát saját maga leforgathatta az A kilenc királynő c. filmjét.

  A kilenc királynő az átverős filmek műfajába tartozik. Csupán két íratlan szabálya van a műfajnak : hogy a főszereplők szélhámosok, no meg a történet közben, de leginkább a végén hatalmasat csavarnak a történeten. Bielinsky a maximumot hozta ki a költségvetésből, nagyon helyesen a forgatókönyvre helyezte a hangsúlyt. A profi és a kezdő szélhámos egy napra kénytelen együtt dolgozni, mert az ölükbe hull egy hamisított bélyegsorozat, a Kilenc királynő, amit rengeteg pénzért el tudnának passzolni egy naiv, alkoholista üzletembernek. Vagy nem is annyira naiv? Bielinsky rengeteg meglepetést épített a történetbe, és ha esetleg megpróbálnánk sejteni is valamit, hamar meggondoljuk magunkat és inkább várjuk a következő csavart és poént. Mivelhogy a film vicces is, na persze nem térdcsapkodósan poénos. Inkább csak fanyar humorral szolgál, amit az újabb lelkiismeretlen emberek felbukkanása ad, illetve maguk a főszereplők is meglepik egymást. De hogy mi lesz a történet vége, az szinte teljesen kiszámíthatatlan lesz ezzel a sok meglepetéssel. Bielinsky ugyanis megteszi azt a ritka dolgot, hogy a történet közepén teljesen a feje tetejére állítja a szélhámosok tervét. Innentől kezdve lesz a film igazán izgalmas. Ehhez kiválóan járulnak hozzá a színészek mindegyike, különösen Ricardo Darin és Gaston Pauls, a két főszereplő remekel. Látványilag a film kielégítő, de semmi különös, ráadásul zeneileg is eléggé halovány. Csodát ennyi pénzből nem lehet összehozni, ezt el kell fogadni. De a történet nem is igényli, és bár esztétikailag megérdemelne jobbat a történet, de hiányérzetünk így sem lesz, mivel a szinte zseniális forgatókönyv és a színészvezetés teljesen lebilincselő. A műfaj koronázatlan királya, a Nagy balhé mellett helyezkedik el nálam minőségben.

  Bielinsky annyit elért nálam ezzel, hogy már egy film után várni kezdtem a folytatást. És öt évvel később el is készült az Aura c. filmmel, melynek főszereplője szintén Ricardo Darin. Azzal a különbséggel, hogy nem lelkiismeretlen szélhámost alakít, hanem egy szűkszavú, esetlen fickót. De Bielinsky adott mellé két érdekes "adalékot".

  Esteban egy állatpreparátor, aki általában kerüli az embereket. Leginkább a kitömött állataival érzi jól magát, még a feleségét sem engedi közel magához. Legbelül azonban a tökéletes bűntényről álmodik. Megteheti, mivel az élet fotografikus memóriával áldotta meg. Ugyanakkor az álmodozásnál tovább sosem jutott, mivel az élet epilepsziával is megajándékozta, és a rohamok teljesen váratlanul csapnak le rá. A rohamok előtti euforikus érzést nevezi Esteban aurának, mivel abban a pillanatban senki és semmi sem számít, csak vár a rohamra. Ilyen élet mellett sanszos az örök elszigeteltség, de barátja felkínál egy vadászattal egybekötött hétvégét Patagónia erdeibe. Esteban keserűségében rábólint, nem is sejtve hogy egy baleset következtében a tökéletes bűntény terve az ölébe pottyan. Egy kaszinó kirablásának a tervét kapja meg, hozzá két sokat próbált rablóval, valamint szállásadójának épp bizonyítani vágyó öccsével. Esteban a saját bőrén tapasztalja meg, hogy milyen akülönbség az elméleti és a gyakorlati bűnözés között.

  Ami hiányosság volt a Kilenc királynőnél, úgy Bielinsky többszörösen bepótolta az Auránál. A filmben tényleg csak annyit beszélnek, ami elengedhetetlenül szükséges. Leginkább a képek dominálnak, amelyeken látszik a nagyobb költségvetés, meg a sokkal részletesebb kidolgozottság. Már a hangulatos főcím is egy kitűnő filmet sugall, és aki szereti a nem éppen szájbarágós bűnügyi filmeket, annak talán az egyik kedvence is lehet. A két film között van egy kapocs : a Török nevű bűnöző, akiről mindkét filmben említést tesznek és ezzel a két különböző hangulatú film ellenére egy világba helyezi az egészet. Ezzel is jelezve, hogy Bielinsky-t nagyon érdekli a bűnözés pszichológiája, amit szeretne több szemszögből megmutatni. Itt sikeresen megmutatta a bennünk lakozó bűnözőt, aki a következmények nélküli gengszteresdit csupán egy gyerekes képzelgésnek ábrázolja, mivel valódi bűnöző csak lelkiismeret nélkül születhet.

  Meg kell még jegyeznem, hogy a film remek, zongorára írt zenével rendelkezik, amit néha előtérbe is helyeznek, pl. hogy kikapcsolják a környezeti hangokat. Mindenesetre látványosan javult e téren is a helyzet a Kilenc királynő óta. Színészileg viszont semmi, azaz ugyanúgy remek alakításokat láthatunk. És bár itt is vannak meglepetések a történetben, ezek mind másodlagosak lesznek, mivel Bielinsky elsősorban a bivalyerős atmoszféra megteremtésén dolgozott. Ez annyira jól sikerült, hogy a néző saját magát képzeli bele Patagóniába. Ez a legnagyobb dicséret, amivel én filmet illethetek.

  Bielinsky 2006-ban Sao Paulo-ban promotálta filmjét, illetve a szállodai szobájában írta 3. filmjének forgatókönyvét, mikor 47 évesen szívinfarktusban elhunyt. Végtelenül szomorú voltam, mert nekem mondhatni példaképem volt. Általa tanultam meg azt a fáradtságos írói fogást, hogy Bielinsky mindig úgy kezdte el megírni a történeteit, hogy sosem tudta a végét. És ha esetleg a történetének egy pontján elakadt, úgy egy lépéssel vissza ment és más irányban folytatta. Ezt addig tette, amíg nem talált egy kielégítő befejezést a történetnek. És bármi is sült ki belőle, azt tiszta szívből írta és e szerint is bánt vele. Ez az a hozzáállás, amit pl. hazánkban meg kéne tanulni a filmeseknek, hogy nálunk rendezőnek lenni kiváltság és nagy felelősséggel jár. Nem lehet csak úgy "közönségsikert" forgatni, vagy művészfilmet. Csak olyat, amiben az alkotók szíve-lelke benne van és a nézőknek szól. Az, hogy ezt én sosem felejtem el, Bielinsky-nek köszönhetem.

A Star Wars-nap alkalmából összegyűjtöttem öt variációt John Williams örökbecsű birodalmi témájából. Az én kedvencem a Boris Midney által diszkósra hangszerelt változat, de azért a tesla tornyos változat is elég egyedi. :)

 1992-ben lett egy PC masinánk, mégpedig egy 386-os, kemény 40 mhz-el futott és 80 MB vinyó volt benne. Késő este jött meg a gép, de csak másnap reggel, suli előtt tudtam kipróbálni. Csoda volt, hogy nem késtem el. :) Előre gondolkodtam és beszereztem egy játékot, ami nagyon szimpatikus volt. Nem is volt óriási méretű, ugyanis egy nagy lemezre felfért, alig volt több 1 MB-nál. Maga a játék viszont nagyot vállalt. Ez az Another World.

  A játék megalkotója az akkor 24 éves Éric Chahi, francia programozó/designer. Megjelenésekor hatalmas siker övezte a programot, mivel egészen egyedi ízt tudott mutatni az akkori játékok közt, és most talán még egyedibbnek néz ki. Chahi ugyanis bizonyos szempontból szembe ment az akkori trendekkel és nem elsősorban játékként nézett művére, hanem interaktív mozifilmként gondolt rá. A főszerepben egy fiatal tudós, Lester épp egy föld alatti laboratóriumban dolgozik egy részecskegyorsítón, mikor egy villám pont eltalálja a központot. Az így keletkezett új energia elteleportálja Lestert, valamint az asztala egy részét és egy másik bolygó tavának kellős közepébe csöppenti.

  Rengeteg apró ötlet színesíti a játékot. Az egyik rögtön a legelején található, ugyanis azonnal irányítani kell Lestert, különben a víz alatti szörny a mélybe húz. De ha kimásztunk a vízből, akkor is illendő tovább lépni, mivel pár másodperc után a szörny csápjai kijönnek és lehúznak. És részben az ilyen apróságok azok, amik a maximumra fokozzák a hangulatot. Ugyanis mi semmit sem tudunk a helyről és pár féreg eltaposása, valamint egy medveszerű lénnyel való kergetőzés után a bolygó urai elkapnak és rabosítanak. A cellánkban egy idegennel vagyunk, ahonnan gyorsan meg kell szöknünk. És itt jön be Chahi másik újítása, hogy bár végig Lestert irányítjuk, alapvetően egy csapatmunka eredménye az egész szökési folyamat. Ha nincs is tökéletesen kidolgozva ez a szál, mindenesetre egy kezdő barátságot láthatunk itt ember és idegen között. Legtöbbször persze az idegen húz ki minket a csávából vagy tesz áldozatot értünk, mi meg utólag valahogy segítünk rajta. Egyetlen fegyverünk egy lézerpisztoly, amivel normál lövést illetve hosszan nyomva tartva falrobbantó lézert is tudunk produkálni. Ezen kívül a rosszfiúk nem csak katonákban merül ki, hanem vannak itt egyéb veszedelmek. Különféle csápok, földben lakozó élőlények várják, hogy magukhoz édesgessenek minket. De meg is fulladhatunk, elporladhatunk, felnyársalódhatunk valamint egy aréna játék következtében fel is robbanhatunk. A kedvenc halálom azonban most is a játék elején található kukachalál. Hátborzongató...

  Mag a játékmenet valóban azt az érzetet adja, mintha egy sci-fi kalandfilmet néznénk. Chahi maga tervezte, rajzolta, programozta az egészet és nem nehéz észrevenni Moebius iránti rajongását és kicsit az Idő urai is visszaköszön a hangulatában. Lester figurája bár nincs tökéletesen kidolgozva, mivel nem előre generált képekkel "mozgatja" a figurát, hanem poligon grafikával valós időben készült az animáció. Ez 1991-ben nagy újítás volt és hozzá segítette a játékot ahhoz, hogy egyrészt szépen mozogjon minden figura, másrészt nem foglalta felesleges hellyel a winchestert. Manapság persze másképp működik a játékkészítés, mivel nem kell tekintettel lenni, mennyi helyet foglal. Viszont régen már a 2-3 lemezes játékok is nagyon nagynak számítottak, így az alkotók (amelyek száma kimerült pár emberben) leginkább saját kreativitásukra támaszkodhattak. Ennek talán legjobb képviselője az Another World. 2006-ban megjelent egy felújított változata, ahol csak a grafikát turbózták fel. Szerencsére tiszteletben tartották a régi játék szellemét. 2011-ben kijött egy újabb változat, ahol immáron a hang is átesett egy cserén, előnyére. Én mindenképp a 20th Anniversary kiadást javaslom, de azoknak is, akik nem szoktak játszani, de szeretik a francia sci-fit, mely szerintem egyedülálló minőséget képvisel. Nem is beszélve arról, hogy maga a játék teljesen rendhagyóan fejeződik be és nem is ismerek mást, ami veszi a bátorságot és...jaj, majdnem kikotyogtam. :) De aki nem akar játszani, az a lenti videón végig nézheti. Gyakorlott játékos 20 perc alatt végig viheti, ahogy itt is. Egy kis bővítéssel remek sztori lenne ez egy mozifilmnek. Bár egyszer valaki megcsinálná...

  Nekem az Another World a kedvenc játékom, a hangulata több mint 20 év alatt semmit sem kopott és játékmenetének köszönhetően jogosan vált klasszikussá.
 

  Ricky Gervais a 80-as években megalapította a Seona Dancing nevű kéttagú zenei formációt, de összesen két sikeretelen dalt tudtak kiadni. Majd az évtized végén a Suede nevű brit banda menedzsere lett. De mivel túl jó volt a beszélőkéje, egy rádióállomásnál helyezkedett el, ahol évekig dolgozott. A későbbiekben itt ismerkedett meg Stephen Merchant-tal, akit bár asszisztensnek vett fel, de később barátok lettek. A 90-es évek végére Gervais a BBC-nél kezdett el dolgozni, mint író. Leginkább poénokat kellett kitalálnia. A legjobb poénját viszont megtartotta magának : David Brent karakterét. Gervais és Merchant közösen megcsináltak egy poénos videót egy rendkívül ellenszenves főnökről, aki egy ál-dokumentumfilmben mutatja be munkáját és környezetét. Mindezt erőltetett, ócska poénokkal teszi a figura, mivel folyamatos nyomás alatt van, hogy lenyűgözze a közönségét. Gervais és Merchant el tudták passzolni az ötletet a BBC-nek, ráadásul maguk is rendezhették a bevezető epizódot. Mivel rendkívül olcsón le tudták gyártani, így szabad kezet kapott a két alkotó. A történetet sokkal jobban kidolgozták, ráadásul bár csak egy részről volt szó, de már egy második évadon is gondolkodtak. És mikor a BBC 2001-ben zöld utat adott és leforgathatták az első évadot, majd adásba küldték, talán jó ideig fel sem fogták, hogy mekkora szerencséjük lett ezzel a két emberrel. Még szerencsésebb lett az egész világ a sorozattal, melynek címe : A hivatal.

  Rengeteg pozitívumot tudnék írni a sorozatról, na de vágjunk elibé a dolgoknak. A koncepció a tipikus "egyszerű, de nagyszerű". Ugyanis olyan karakterekkel dolgozik, akikkel a mindennapokban is találkozunk. Nem tűnnek ki a tömegből, inkább azok a szürke kisegerek, akik már tizenéves korukban elfeledték álmaikat. Ezek az emberek egy papíripari vállalatnál dolgoznak, egy kisebb városban, ahol a kitörés esélye szinte nulla. A koncepció szerint a BBC megbíz egy forgatócsoportot, hogy kövesse a dolgozók mindennapjait. A szereplők mindegyike kap egy-egy jelenetet, de legtöbbjük csak a háttérben marad. Akik fontosak, azok közül az egyik Gareth Keenan (Mackenzie Crook), aki leginkább egy felnőtt testbe zárt korlátolt tinédzser. Folyamatosan "dedózik", rengeteg idegesítő dolga van. Állandóan csajozik, de képtelen akár egy is érzelmet is kimutatni, helyette minden próbálkozása bunkóságba és önzésbe megy át. Aztán ott van Dawn, a recepciós (Lucy Davis), aki régen rajzoló akart lenni és eleinte kényszerből vállalta el ezt a munkát. De önbizalomhiánya és a lenti raktárban dolgozó, elég bunkó vőlegénye folyton lehúzza, így viszont képtelen a kitörésre. Ráadásul nem keresi senki társaságát. Kivéve egy valakit, ez pedig Tim Canterbury (martin Freeman), aki szinte folyamatosan törődik vele, de persze azért is, mert Tim plátói szerelemmel érez Dawn iránt. És bár Dawn ezt tudja, talán azt is, hogy Tim mellett boldog lehet (mivel vőlegénye egyszer sem csal mosolyt az arcára, inkább még jobban lehervasztja). Mégis képtelen összeszednie magát és folyton hazudik magának. Tim meg csak tűr és tűr...De Tim, bár látszólag gyengének néz ki, meg iszonyú nagy baleknak, valójában ő az egyetlen ebben a bandában, akinek valódi célja van és azt szeretné elérni. És az egész szövegelése a sulival és az előléptetéssel mind kamu, mert valójában kizárólag a lány miatt van ott, mert végtelenül hisz benne. Közben még arra is van ideje, hogy a mellette ülő Gareth rovására viccelődjön és rengeteg poént talál ki a maga szórakoztatására. Ami azért is kell neki, hogy jobban elviselje azt a környezetet, amiben van.

  És ott van a főnök, David Brent (Gervais). Régen sikeres ügynök volt, de pár éve előléptették. Azóta ő vezeti a telephelyet. Az ő karaktere az egyetlen, aki tulajdonképpen nem tud viselkedni a kamerák előtt. Mivel már jó ideje főnök, így lehet feltételezni, hogy a munkáját jól végezte. De amint a BBC megérkezik, David rögtön szerepet kezd el játszani. Folyamatosan bizonyítani akarja, hogy ő a főnök, az apa, a szent, a humorkirály. Ezen próbálkozások mind kínos pillanatokat eredményeznek, amik leginkább a nézőknek fájnak. Ezek a jelenetek annyira valóságosak, hogy aki már dolgozott huzamosabb ideig irodában, az székében/foteljében feszengve fogja végig nézni az első részt. De aki nem, az is el fog képedni azon a sok emberi gyarlóságon, amit David és némely beosztottja művel (leginkább Gareth, illetve az alagsorban dolgozó munkások érdemlik ki ezt a jelzőt, de az IT-s fickó se semmi). És ebben jön ki a Gervais/Merchant duó zsenialitása : szívfájdítóan pontosan ismerik az emberi gyengeségeket, de mindezt tabuk nélkül mutatják meg. És mivel Ricky adja elő a legtöbb ilyen poént, így az ironikus hangvétel miatt picit könnyebben lehet megemészteni a látottakat.

  A 2. évadban új emberek jönnek, ráadásul David új főnököt kap, aki szinte folyton ott "lóg" és rendszeresen kritizálja is őt. David elindul a bukás felé, ami kész csoda, hogy nem jött el korábban. Bár valószínűleg nem bukott volna a BBC nélkül. Na de erről később. Szóval David nyakán a hurok, míg Tim és Dawn kezdenek eltávolodni egymástól, köszönhetően egy új lánynak, akivel Tim összejön. Ezekben az ellesett pillanatokban látszik igazán Dawn tragédiája, miszerint a világon semmi önbizalma nincs. Az ember legszívesebben adna egy pofont, hogy ébredjen fel. És mikor kap egy esélyt a kitörésre, nem él vele. A 2. évad végére mindenki szétesik. Lezárásként azonban leforgattak egy másfél órás karácsonyi különkiadást, amiben a szálakat elvarrják. Akik nem látták, azok miatt nem írom le a fontosabb dolgokat, de annyit igen, hogy az alkotók David figurájával valami csodát tesznek : megkedveltetik a nézővel. Már a 2. évad végén is kapott egy baromira erős jelenetet, de a záró rész végén az az egy mondat, amit a barátjának mond, az üt mindent.

  A mai napig van az interneten háború, hogy vajon az eredeti sorozat a jobb, vagy pedig a 2005-ben indított amerikai változata. Én szeretem mindkettőt, bár nálam mindenképp az angol a nyerő. Az amerikai "kollégák" inkább karikatúrák és őket nézve inkább tűnnek néha nem kívánatos haveroknak. Ezzel szemben az angol sokkal hitelesebb, mivel minden hiba amit elkövetnek, az elraktározódik a többiekben (és a nézőben), így sokkal nagyobb a hangsúly a karakterek emberi voltán. Jó példa erre a recepciós lány vőlegénye, aki az angolban egy igazi tahó, míg az amerikaiban csak egy egyszerű gondolkodású fickó, semmi bunkóságot nem művel (vagy csak ritkán). A lényeg a sorozatban, hogy a feszengés garantált, de el kell mondjam, hogy a sorozat tulajdonképpen senkit sem akar megbántani. Egyszerűen csak görbe tükröt állít az emberiségnek. Ezt a hozzáállást Ricky Gervais és Stephen Merchant később sikeresen tudta kamatoztatni más sorozatokban is, melyek némelyike valóban nagyon jól sikerült (pl.Extras, An Idiot Abroad), de a hibátlan mércét, amit első sorozatukkal elértek, nem tudták túlszárnyalni. Szerencsére azért időben rájöttek erre maguktól is, és képesek voltak váltani, na de ez már egy másik történet.
 A magam részéről megszavazom ezt a világ egyik legjobb sorozatának. Nincs olyan másodperce, amit nem szeretnék és értékelnék benne. Egy barátom ajánlotta nekem hogy nézzem meg. Első este zsinórban három részt megnéztem. Aztán következő nap a második végéig eljutottam. A különkiadással nem akartam rohanni, megvártam vele egy teljes napot. Ez olyan 8 éve volt, azóta kb. fél évente megnézem az egészet. Az egész összesen 7.5 óra. A szinkronja szerintem nem rossz, de közel sem adja vissza az eredeti hangulatát, mivel Ricky Gervais zseniálisan használja hangját is, nem csak az arcát és a testét. Ja igen, ezt nem mondtam : Ricky első szerepe egyben élete legjobbja is. Ezt túlszárnyalni bizony szinte lehetetlen. Ahogy magát a sorozatot sem. Ha egyszer mégis sikerül valakinek, azzal mi nézők fogunk jól járni.

  Gondolkodtam azon, hogy írjak-e együttesekről, de arra vannak sokkal jobb és megfelelőbb oldalak is. Úgyhogy azt találtam ki, hogy a Pop, csajok, stb. után én is top 5-ös listákat fogok csinálni. Az elsőt Edit barátom inspirációjának köszönhetem. Íme Bryan Ferry, illetve zenekara, a Roxy Music öt általam legjobbnak tartott dala :

5.

4.

3.

2.

1.

  Egy jóbarátom ajánlotta pár éve a könyvet. Addig még csak nem is hallottam Bólya Péter nevét. A könyv elolvasása után azonban örökké belém vésődött.

 Bólya Péter 1944-ben született. Szegeden végezte el az orvosi egyetemet és mint már hivatásos orvos több újságban közölt cikkeket. Ezen felbátorodva a fikció felé fordult, bár tulajdonképpen saját életét igyekezett kissé kifordítva leírnia. Egyik első novellája az A veréb századik lépése, ahol alteregója Berecz László az orvostanhallgató, aki épp megérkezik 1959 őszén Szegedre és elfoglalja helyét a kollégiumban. Hamar összebarátkozik egy másik Lacival, akivel bár nagyon különböznek, de mégis remekül kijönnek egymással. Mindenki más tulajdonképpen egy hazug Berecz szemében. Miközben kétségei vannak az orvosi egyetem elvégzését illetően, kénytelen a mindennapokban a fiúk-lányok, kocsmai ismeretségek, házibuli résztvevői ellen harcolnia, akik folyamatosan szerepet játszanak. Természetesen okosabb lesz a könyv végére, de erről nem szeretnék elárulni semmit.

  Maga a novella naplószerűen van leírva, ugyanakkor Berecz egy fiktív levelezésbe is kezd egy Kelemen nevű emberrel, akinek bármilyen gondját leírhatja. A könyv erőssége azonban a nyelvezete. Berecz meglehetősen szarkasztikus, mellette Trenk Laci inkább a józan paraszti észt képviseli a maga két méterével. Az már az első bekezdésnél is látható, hogy Bólya nagyon tudatosan és okosan ír :

"Holnapután évnyitó. Ma érkeztem a reggeli gyorssal. (most este van, a kollégium üres, itt ülök a tanulóban egyedül, és írom a naplót. Gyerekes szokás, de szükségem van rá, hogy mássá hazudjam a napjaimat, mint amilyenek voltak. Erre jó a napló.)"

  Ami nagyon jó a novellában, az az, hogy Berecz sem mindig egyenes a szereplőkkel és ebben különbözik Trenktől. Sokszor hibázik, meggondolatlan és éretlen. Az olvasónak azonban kíméletlenül őszinte. Nem feltétlenül lehet vele egyetérteni, de mindenképp gondolkodásra késztet arra vonatkozóan, hogy a szereplők többsége (kb. az egész világ egy mikrokozmoszba való sűrítése) nem érdemel-e meg egy kiadós fejmosást. Ebben viszont Berecz sem kivétel, de neki megadatik a lehetőség hogy szembe nézzen magával. Ezt elsősorban annak köszönheti, hogy a többiekkel ellentétben a szerepjátszása nem önként választott, hanem a környezete kényszeríti őt rá. Folyamatosan harcol ez ellen, miközben egyre nagyobb csalódásokat kénytelen elviselnie. Mint a világon minden embert, így őt is lassan térdre kényszerítené az élet, hogy nézzen szembe a felnőtt léttel. És a novella kulcsfontosságú kérdése, hogy vajon muszáj-e elvesztenünk minden gyermeki dolgot magunkból, hogy tudjunk túlélni ebben a világban.

  Maga a novella elég rövid, másfél óra alatt ki lehet olvasni. Én mégsem éreztem túl rövidnek. Bólya pontosan annyit írt, amennyit kellett. És bár A veréb...nem kívánt folytatást, Bólya mégis megírta A védőirat címmel, ami színvonalban sajnos nem éri el az első részt. Valamint gyűjteményes formában is kijött Berecz története, hozzá csatolva A szüret c. harmadik novellával. Ezt sajnos a mai napig nem olvastam el, így véleményt nem tudok mondani.

  Bólya Péter 1993-ban hunyt el, 49 évesen. Addig az írás mellett pl. a Nők lapja orvosi rovatát vezette a 80-as években. Közben folyamatosan írta a kocsmás történeteket és az olcsó krimiket. Halála után 10 évvel lassan kezdték felfedezni, kisebb kultstátuszba került. Bár nem minden novellája könnyű olvasmány (a C.dúr, Fisz-moll pl. nem túl olvasóbarát nyelven íródott), mégis szívesen ajánlom mindenkinek, aki rajongója az irodalomnak.

"...A Kis Hungiban kezdtem. Fröccsöt kértem, a pincér félóra múlva már hozta is, és bizonyos undorral tette le elém. Megkérdeztem tőle, hogy mi az apja faszát fölényeskedik velem, ha otthon zűrje van, ne a vendégeken töltse ki a mérgét.

- Nézze, uram, nem vitatkozom - mondta ijedten - De többet semmit nem tudok hozni.

Színjózan voltam.

...

Újabban néha azon kapom magam, hogy "viselkedem". Figyelem a mozdulataimat, rendezem az arcvonásaimat, elharapok egy-egy vigyort, satöbbi. Mintha állandóan figyelne egy szigorú, mindenbe belekötő tanár. Pedig, és ez az igazság, szarnak rám. Senkit nem érdekel, hogy itt vagyok, ezen a megzápult földtojáson."