David Attenborough 1926. május 8-án született. Már korán a BBC-hez került, ahol természetfilmek készítésével foglalkozott. A BBC 2 indulásakor felkérték a programigazgató poszt betöltésére, amit elvállalt. Az ő ideje alatt a televíziózás újabb utakat tört, igyekeztek több kultúrát és egyediséget adni a műsorokba. Pl. neki köszönhető a The Old Grey Whistle Test c. zseniális zenei műsor indítása is, pedig saját bevallása szerint maga nem rajongója a rockzenének. És nem feledkezett meg a humorról sem, hiszen nem kevés köze volt neki a Monty Python elindulásában. De igazán sosem érezte magát jól az irodában.

  A 70-es években azonban a BBC egy ismeretterjesztő sorozatot szeretett volna elkészíteni, ami az élet kialakulásáról szól. Attenborough mindenképp szerette volna a saját ízlése szerint elkészíteni, és önként lemondott a posztjáról hogy felvehessék a sorozat szerkesztőjének. Mivel az eddigi munkásságával a BBC maradéktalanul meg volt elégedve, így megkaphatta a lehetőséget. Ezután a stábjával és a rendezővel egy akkoriban merőben új koncepcióval álltak elő. 13 részen keresztül próbálják megmutatni az élet kialakulását az első baktériumok megjelenésétől kezdve a mai emberi civilizációig, részenként különböző témákra és helyszínekre bontva. Hosszú ideig forgattak, míg nem 1979-ben bemutatták a sorozatot. És forradalmasította a természetfilm fogalmát. Addig nem létezett ennek a műfajnak kultikus képviselője, ami emberek tízezreit gondolkodtatta el. De David Attenborough és csapata fáradhatatlanul mutatta be a bolygó élőlényeinek legkülönösebb tagjait. A tudományosan pontos bemutatás, az élet változatossága, valamint a rendkívüli kutatómunka és a tájak változatossága azokat is lenyűgözte, akik alapjáraton semlegesek voltak a saját lakásukon kívüli történéseknek. Attenborough a legtöbb emberből hobbi szintű Darwin-t csinált és nem kevés embernek az életét befolyásolta. Most azt bátorkodom mondani, hogy nélküle talán sötét szmogban ülnénk és ehetnénk a zöld szóját, de Attenborough a maga tisztelettudó személyiségével megmutatta saját lelkiismeretünket, hogy szeressük és tiszteljük a bolygót. Persze csodát ő sem tudott tenni, de amit ember megtehetett, ő bizony meg is tette. Nem beszélve olyan dolgokról is, mint az akkor szinte elsőként bemutatott hegyi gorilla, melynek "meginterjúvolása" a sorozat egyik szenzációja volt.

  A sorozat könyvben is megjelent, ami szintén hatalmas siker volt. Attenborough azonban nem elégedett meg ezzel. Úgy vélte, hogy ez csak a kezdet. Ezért következő sorozatában különböző szélességi köröket, illetve helyeket és azok állat- és növényvilágát mutatja be. Az élő bolygó c, sorozatát 1984-ben mutatta be a BBC, mely minőségben cseppet sem maradt el, bár természetesen némi átfedés akad a két sorozatban. Ami igazán jó bennük, hogy szeretettel és tudományosan megalapozottan beszél az életről, de nem feledkezik meg annak néha kegyetlen voltáról. Egy pillanatra sem ítélkezik. Ha mégis, az ilyen üzenetek mind az emberről szólnak, mint a bolygó egyetlen tudatosan romboló élőlényei. Attenborough ezt az üzenetet hitelesen közvetíti és emiatt köszönheti hatalmas rajongó táborát.

  Ez a két sorozat egyben az Élet-sorozat megalapozói, amit sok más követett és amiket Attenborough közel a 88. életévében is készít. Mint újító, technikailag is folyamatosan fejlődik és előbb HD-ben, majd 3D-ben is az elsők között forgatott. A mai természetfilmek mind az ő stílusát próbálják követni, több-kevesebb sikerrel. Ő maga mindig szabályként tekintett arra, hogy soha nem szabad beleavatkozni a természet dolgaiba, és ezt a forgatásain is betartotta. Vannak bizonyos jelenetek, melyeket stúdió körülmények közt forgattak (pl. kígyó v. egér ürege), de ilyenkor is a létező legnagyobb hitelességre törekedtek és szinte tökéletesen rekonstruálták a valóságot. Ez a hozzáállás segítette Attenborough-t, hogy életében legendássá váljon, ugyanakkor a mai napig megmaradt egyszerű embernek, aki cseppet sem szállt el saját sikerétől. Inkább utazgat és kutatja tovább az élet sokszínűségét. Ha vannak élő hősei az emberiségnek, David Attenborough mindenképp ebben a szűk csoportban található.

  Nem feledkezhetem meg a sorozatok magyar változatáról. A magyar hangot Végvári Tamásnak (1937-2010) köszönhetjük, és hazánk szinkron munkáinak kétségtelenül egyik legnagyobb telitalálata, hogy vele készültek ez a sorozatok magyar változatai. Az ő tolmácsolásában a sorozatok még az eredetinél is érdekesebb dimenziót kölcsönöznek, természetesen kizárólag csak hazánkban. Bátran állíthatom, hogy magyarországi kultikus sikere kicsit neki is köszönhető.

  Amit én köszönhetek a sorozatnak, az a rengeteg érdekes információn kívül maga a hozzáállás az állatokhoz. A 80-as évek végén néztem a sorozatot, és ennek hatására szerettem volna magamnak egy akváriumot. Igazság szerint rengeteg állattal szerettem volna magam körül venni, de kizárólag egy 15 literes akváriummal kellett beérnem. Aztán lett egy 70 literes is, így a kisebbet az elevenszülő porontyok felnevelésére is használhattam, míg a nagyobbat be tudtam népesíteni. Míg nem egy betegség a halaim többségét kipusztította. Ez után már nem volt kedvem további halakat beszerezni. Rövid ideig lett teknősöm és két hörcsögöm is (őket tesómmal közösen nevelgettük), de be kellett látnom, hogy nem érzik jól magukat. Hiába küzdöttem a szüleimnél az állatok életkörülményeinek jobbá tételéért, az eszemmel tudtam hogy már a befogadásukkal börtönt csináltam nekik. Úgyhogy azóta tartom magam ahhoz a szabályhoz, hogy csak akkor lesz állatom, ha azok szabadnak érezhetik magukat. És mivel nincs lehetőségem egy kisebb rezervátum kialakításához, így a közeljövőben kutyát és macskát tarthatok, hiszen a világon kizárólag ez a két állat igényli az emberi környezetet. Addig is tartom magam ahhoz a buddhista tanácshoz, miszerint "ha szereted a virágot, ne pusztítsd el azzal, hogy leszeded".

  Bemutatkozásom utolsó fejezetéhez érkeztem. Két film maradt a listán. Az első pedig a legendás Vissza a jövőbe, ami nem szorul különösebb bemutatásra. Mivel ország-világ már ezerszer látta (és remélem csak a régi szinkronnal), megpróbálom elmondani hogy mit is jelent nekem ez a film:

  Azt sokan nem tudják, hogy a Vissza a jövőbe eredetileg nem trilógiának készült. Mikor a film végén elrepülnek a jövőbe, azt az író-rendező páros egy poénnak szánta. De mivel hatalmas sikert aratott és ezzel a poénnal tulajdonképpen a folytatást ágyazták meg, így trilógiává duzzasztották több és kevesebb sikerrel. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a Vissza a jövőbe egy önálló alkotás ami nem hagy hiányérzetet. Remek pillanatokból viszont annál inkább tobzódik ez a remekmű. Maga az időutazás ötlete nem egyedi, előtte is sok embert foglalkoztatott. De amit kihoznak az ötletből, az a kidolgozás zseniális. Már a főcímben mutatott kajaautomata is jelzi, hogy milyen a két Bob, azaz Robert Zemeckis és Bob Gale hozzáállása a történethez. Egyrészt a film szinte egy pillanatra sem veszi magát komolyan. Folyamatosan kacsintanak ki a nézők felé, mintha csak egy hatalmas buliba invitálnának. Én nagyon szerettem azt az érzést, hogy a színészek engem egy havernak néznek és úgy éreztem, hogy kifejezetten nekem játszanak. Fantasztikus párbeszédeket és remek, csavaros történetet rittyentettek az alkotók. Nem tudnám eleget dicsérni a régi magyar szinkront, de ha valaki eredetiben nézi, az újabb poénokat fedezhet fel, mivel pár szójátékot képtelenek voltak lefordítani. Az egyik az, mikor Biff és Marty a suliban majdnem összeverekednek és utána Biff beszél Martyhoz. A másik és viccesebb a szinkronosnál, az a bárjelenet, mikor Marty pepsit kér. Na de ez részletkérdés. A fontos, hogy folyamatos az érdeklődés és hogy magát az időutazás kérdését nagyon gyorsan elmagyarázzák. Nagyobb hangsúlyt kap az, hogy egy középiskolás találkozhat a vele egykorú szüleivel, akiket pont Marty időutazása választ el egymástól. Ettől lesz igazán érdekes a történet. És ennek hiánya miatt nincs olyan érzelmi töltet a folytatásokban. Amiket egyébként egyszerre vettek fel, mégis nagy a különbség minőség terén. Az tetszett, hogy két külön filmet forgattak le egyszerre, nem pedig egy nagy filmet választottak ketté. A 2. rész tulajdonképpen az elsőnek egy kissé groteszk változata, és emiatt működik a dolog. Itt már háttérbe szorulnak Marty szülei, de előtérbe rakják Biff gonoszkodásait, amit három idősíkban is bemutatnak. Ez remek lehetőség, hogy egy elképzelt jövőt és egy alternatív jelent mutassanak. Illetve azt a csavart is, hogy egy olyan időbe utazik vissza Marty, ahová már egyszer vissza utazott az első részben. Az ezekből adódó lehetőségeket a készítők teljesen kiaknázzák, hatalmas vigyort hagyva a nézők arcán. Én a suliban néztem meg ezt a két részt, mivel nekünk akkor még nem volt vhs lejátszónk. Akkoriban ez természetes volt, hogy páran a suliban maradtunk és néztünk filmeket.

  A harmadik részre kicsit elfáradt és helyette kezdi túl komolyan venni magát a film. Az igaz, hogy a vadnyugati környezetből itt is kihozzák a maximumot, de a történet már cseppet sem érdekes és kizárólag a színészek és a poénok tartják a nézhetőség határán a filmet. Sajnos a drámázás meg okítás csak ront a helyzeten. Ettől függetlenül hangulatos a produkció, de meg sem közelíti az első rész ötletbombáit. Persze akkoriban nem ismertem nagyon a folytatások szabályait, így folyamatosan bombáztam a suli videotékáját a film miatt, mert kaptam egy fülest hogy nemsokára beszerezhető lesz. Természetesen minden filmjük kamerás verzió volt, de akkoriban nem fogtam fel ezt a fogalmat. Ez 1990-ben volt. Abban az évben lett egy Panasonic lejátszónk (3 fejes, gyors tekerős) így eztán egy jó darabig csak otthon néztem filmeket. Az, hogy a Vissza a jövőbe nálam fontos film lett, az elsősorban az otthon újranézések miatt történt. Sokkal jobban be tudtam fogadni azt a temérdek ötletet és atomjaira tudtam szedni az alkotást.

  A trilógiát egyébként Steven Spielbergnek köszönhetjük, ugyanis ő volt az egyetlen Hollywoodban, aki fantáziát látott a történetben. Akkoriban rengeteg projekt mögött ő állt és filmjei többsége hatalmas siker volt (pl. Poltergeist, Kincsvadászok, Ifjú Sherlock Holmes). Rendezőként ekkor próbált a komolyabb filmek felé menni, kevés kritikai sikerrel. Ekkor George Lucas előjött Indy 3. történetével, ami nagyon illett Spielberg életművébe, mivel egy apa-fiú kapcsolattá emelte a régész kalandjait. A másik ok talán az lehetett, hogy szüksége lehetett valami pozitív élményre is. Úgyhogy újra gyerekcipőbe bújt és leforgatta az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag c. filmet.

   Még anyukám kapta kölcsön a filmet 1990-ben, egy kamerás verzió volt. És nem tudom felidézni az első megtekintést. Viszont pontosan emlékszem a következményekre. Valódi csodaként éltem meg, amiről úgy gondoltam, hogy nem kap kellő figyelmet osztálytársaimnál. Ezért akit csak tudtam, áthívtam hozzánk és megnézettem vele, immáron egy színes Orion Gall tv-n. Így persze én is mindig néztem, hetente egy-két alkalommal, hónapokon át. Igaz, a kópia már nem volt túlzottan színes, mivel már a kamerafelvétel másolatának másolatát másoltam. Vagy micsoda. Na de a lényeg az, hogy ez volt az első film, aminek igazi megszállottja lettem. És mindent próbáltam megszerezni, aminek köze van a professzorhoz. A könyv és a képregény megvétele természetes volt, de ott voltak a képek gyűjtése, illetve a számítógépes játékok is, amiből kettő is volt. Természetesen rajongtam ezek után is, főleg a kalandjáték állt közelebb hozzám.

 A játék többé-kevésbé követi a filmbeli eseményeket, bár inkább az eredeti forgatókönyvhöz ragaszkodik. A bunyós jeleneteket leszámítva nagyon szórakoztató játékot csinált Lucas cége. De közel sem olyan szórakoztató, mint maga a film. A mai napig kb. ötvenszer láthattam. És bátran kijelenthetem, hogy a popcorn filmek műfajában ez a létező legjobb alkotás. Annak ellenére, hogy rengeteg baki és következetlenség van (hiába, ennyi megtekintés után minden szemet szúrt), rengeteg pozitívum található. Pl. hogy a a Frigyládához képest jelentősen megnőttek a humoros és laza jelenetek. Ami komolyságot adott a sorozat, azt itt sokkal elegánsabban és finomabban mutatták. Pl. annál a jelenetnél, mikor a léghajón Indy szentimentális akar lenni, de az apja nem tud kibújni professzor énjéből. A kettejük közti különbség és annak bemutatása az összes lazaság ellenére is érettebb produkciót eredményezett. Mindez persze Harrison Ford és Sean Connery zseniális összjátéka is kellett. Akkor ott vannak az akciójelenetek, meg mindaz a rengeteg eltalált szöveg, amit a korán elhunyt Jeffrey Boam írt. Ő írta amúgy a Halálos fegyver 2-t, ráadásul egyazon évben. Az elejétől a végéig lehet érezni, hogy a stáb és a szereplők is nagyon jól szórakozhattak. Maga a sztori itt hasonlít leginkább egy James Bond-filmhez, ehhez még az eredeti Bond és a Szigorúan bizalmas c. 81-es film főgonosza is tiszteletét veszi a produkcióban. A zenét a mindig fantasztikus John Williams szerezte, aki itt képes volt még magasabb szintre emelnie munkásságát.

  Az összetevők tehát a legjobbak voltak, de szükség volt Spielberg tehetségére is, hogy ezt a remekművet összerakja. És nagyon jó, hogy két komolyabb film után készítette el Indy kalandját, mivel egy cseppnyi érettség belekerült a filmbe. De a legjobb a tempóérzéke. És ezzel megragadnám az alkalmat arra is, hogy vajon miért vannak bakik a filmben. Ugyanis én elsőre semmit sem vettem észre a bakikból. Ahogy egy átlag néző sem lát nagy bakikat a filmekben első alkalommal. Kivéve ha unatkozik. Na de Spielberg ezzel nagyon is tisztában van. És mivel a tehetsége elsősorban a tempóérzékében rejlik, így pontosan tudta, hogy a bakiknál sokkal fontosabb maga a cselekmény. Kivételes érzékkel manipulálja közönségét, aki egy tökéletes vidámparki két órának fogja fel a filmet. Holott ez csak illúzió, persze. De maga a film fogalma is illúzió, hiszen nem a valóságról szól, csupán egy nagyon kiszínezett, kicsavart változatáról. De a közönség nem a valóságot akarja látni, csak szórakozni akar. Persze a szórakoztatás sokféle módon történhet : van, akinek a két órás kamaradarab a szórakoztató, ahol 4-5 ember beszélget egy szobában egy politikai botrány közben. Van, akinek a Hetedik pecsét a szórakoztató. Felesleges is vitázni ezek miatt, hogy melyik mennyire értékes film. Ami valóban leköti a nézőt és tud adni egy egyedi élményt, az jó film. Ez esetben Indy harmadik kalandja a létező legjobb alkotás, tökéletes tempóval elmesélt lebilincselő kalandfilm, ami minden másodpercben meglepetést tud okozni. És ez volt az a film, ami tudatosította bennem azt, hogy egy filmben bármi megtörténhet, csak a fantázia szabhat határt. Innentől fogva kezdtem nyitottabb lenni és kicsit másképp nézni a filmeket. Hogy bármilyen furcsaságot is látok, minden egyes jelenet egy tudatos gondolkodás eredménye és nekem kötelességem kitalálni, hogy mit is akartak az alkotók. És ez részemről jobb emberismeretre tanított, az idők során felfigyeltem a filmekben a rutin dolgokra és éltettem az egyedibb megoldásokat. Még ha azok nem is feltétlenül egyeznek a közízléssel. A lényeg az, hogy az alkotók tiszta szívből és szenvedélyből alkossák meg művüket. Ha ez megvan, az már félsiker. Köszönet a Lucas/Spielberg párosnak, hogy ezt megtanították nekem.

  Indiana Jones második kalandja óta az eltelt 29 év (atyaég!) alatt összesen egyszer mentem ki film közben a teremből, tehát lett nekem egy félbehagyós trilógiám Harrison Ford főszereplésével. Bár a Zuhanás c. filmje egyrészt untatott, másrészt meg korgó gyomorral ültem be a filmre, de félidőben jelzett a rendszer hogy közel vagyok a saját zuhanásomhoz. Így készült el a trilógia az én egyébként kedvenc színészemmel.

  A következő meghatározó film szintén megrázó volt, de időközben szereztem tapasztalatot arra vonatkozóan, hogy esetleg ott helyben feldolgozhatnám a nagyon drámai részeket. A Végtelen történet c. filmről van szó.

  Wolfgang Petersen filmjét nálunk 1985 telén mutatták be. Mi pont akkor költöztünk el Csepelre egy nagyobb lakásba. Ez természetesen új iskolát és szokásokat is jelentett. Az első jó hír, hogy az új iskolában van Csepel egyik mozija. A másik, hogy nagyon közel volt hozzánk. Persze hol érdekelt engem, hogy kb. 2 hónapos késéssel jöttek be a filmek a csepeli Általános Művelődési Központba, ahol a vászon egy vicc volt, a székeken alig lehetett fél óránál többet ülni, ráadásul egy gyenge fény be is szűrődött az ablakon, mivel eredetileg nem moziteremként funkcionált a helység. De ez lényegtelen volt, mivel az elkövetkező 5-6 évet ebben a teremben töltöttem. Nem foglalkoztam ilyen apróságokkal. Az első filmet anyukámmal néztem, ez volt az Aranyeső Yuccában. Nekem nagyon tetszett, de azért nem fogott meg. A végtelen történet volt a második vetítés, amire elmentem. És innentől fogva végig egyedül jártam. Már a hangulatos főcíme "kilóra megvett", de maga a történet és a szereplők annyira magával ragadóak voltak, hogy kisebb csodaként éltem meg. És amint ízt fentebb írtam, volt két szomorú pillanat a filmben, amik jó darabig elkísértek. Az egyik az a jelenet, mikor két szobor között kell Atreyunak mennie, ahol előtte egy katona meghalt a szobrok szeméből kilövellő tűz által. Ez a jelenet rendkívül feszült, mivel fogalmam sem volt arról, hogy tulajdonképpen mi okból akarják a szobrok megölni az arra járókat. A másik jelenet pedig mikor Atreyu és lova, Artax a mocsárba kerülnek. Én szegény pacinak a halálát teljesen értelmetlennek találtam. Teljesen kiakadtam tőle. De jött a befejezés, ami minden rossz dolgot jobb színben tüntet fel. Ez pedig a fantázia. És fülig vigyor voltam, mikor a repülő kutya, Falkor hátán Bastian megleckézteti a suliban kötözködő srácokat és meglátja Atreyut lova hátán. Az idő során a film tovább nemesedett bennem és megtanított arra, hogy mennyivel izgalmasabb őrült és vicces dolgokat kitalálni, mint szimplán csak elfogadni a szürke hétköznapokat. Épp ezért sokat köszönhetek eme okításnak. És mondanom sem kell, hogy a közel nézhetetlen folytatásokat senki se akarja megnézni.

  1988 elején az osztállyal a termünkben megnéztük a Birodalom visszavág c. filmet. Mivel akkor már jó ideje semmilyen mozgóképet nem láttunk a trilógiából, így mindenki számára lehengerlő élmény volt újra magunkba szívni a jó és a rossz harcát, no meg John Williams fantasztikus zenéjét. Olyannyira, hogy egyik délután az osztály feldíszített egy vitrint a teremben, ahol fiúk-lányok gyurmából formázott hósiklókat meg lépegetőket helyeztek, rekonstruálva a Hoth bolygón történt csatát. Később talán csak bennem maradt meg valami emlék a filmből, nem tudom. Az osztálytársaimmal sosem beszéltünk erről a későbbiekben, pedig szép emléknek tartom. De számomra nem csak ez volt fontos, hanem maga a film. Hogy mennyire lendületes, izgalmas és látványos. Addig sosem láttam közvetlen folytatást, csak tv sorozatban, mint pl. az Alfa holdbázis. Mozifilmként azonban egészen más volt, mivel sokkal többnek láttam az előző résznél. Egyszerűen fontosabb volt. Nem arról van szó, hogy látványosabb volt, bár ez is igaz. Hanem hogy a karaktereknek lett mélységük és árnyalódtak. És ott volt az Erő bemutatása, amit az első részben csak bemelegítésként mutattak. Itt azonban erkölcsi tanítássá emelkedett, nem csak fojtásra meg tudatmódosításra lehetett használni. És észrevettem azt az apróságot, hogy míg a IV. epizódban minden erő használatot magyaráztak, addig az V. epizódban teljesen természetes volt, hogy Luke magához "vonzza" a fénykardot, vagy éppen ugrik 5-6 métert függőlegesen. Esetleg Vader puszta kézzel elnyeli a lézert. Ezzel ha lehet, még misztikusabbá tették az Erőt és épp ezért adta azt az érzést, hogy a csak arra érdemes értheti meg használatát. Részben ettől volt jobb rész. De a történetben is történt javulás, ugyanis rengeteg meglepetés, csavar van és a tempó csak Yoda jelenlétével pihen egy kicsit. Az összhatás számomra annyira erős, hogy akár a mai napig is simán megnézném minden nap, akkor sem unnám. Mindenkori toplistámon dobogós helyet foglal el. Viszont elgondolkodtató, hogy a Birodalomban is rengeteg a szenvedés. Úgy látszik én valamiért már akkor is vonzottam az ilyen filmeket. Pedig nem vagyok mazochista, csak hatalmas katarzist tud adni a mélyből a csúcsra kerülő hős. A birodalom visszavág ebben is rendhagyó, ugyanis az egész film alatt lehet érezni valami különleges aurát, ami nem engedi meg, hogy puszta filmként tekintsek rá.

A következő, befejező részben egy újabb trilógiáról mesélek, valamint arról a filmről, ami a legnagyobb hatással volt rám. Ezek már mind vidámabb alkotások. De már 1990-ben járunk. Ideje észhez térni!

  Miután tátott szájjal néztem végig a Csillagok háborúját, mint lelkileg teljesen bezizzent hét éves kölyök kezdenem kellett valamit ezzel az új érzéssel. Úgyhogy elkezdődött a tudatos moziba járás. Ez nem azt jelentette, hogy én egyből egyedül mentem, de ekkor már azt néztem, amit szerettem volna. Az információkat most már a Pesti műsor c. újságból illetve egyéb folyóiratokból is szereztem. A következő a Csillagok háborúja folytatása volt: A jedi visszatér.  Nincs ebben semmi furcsaság. Mivel a három rész közül egyedül a középső volt beszerezhetetlen egy magam fajta gyerek számára, így ugrottam egy részt. Szerintem sokan voltunk akkoriban így. Apám vitt el moziba és tulajdonképpen a film 2/3-a kiesett, mivel annyira ijesztőnek találtam a Jabbás részt (pontosabban szólva mikor a malacképű őrt felfalják), hogy azonnal távoztam. Hiába, meg kellett szoknom még nekem ezt. Úgy 20 percet láthattam, túlzottan nem maradt meg bennem semmi, a látványt és Jabbát leszámítva. Ettől függetlenül az iskolában továbbra is rá voltunk kattanva a témára és a teremben kézről-kézre járt az a bizonyos papírlap a folyosókkal és pöckölt vonalakkal, hogy óra alatt is harcoljunk a birodalmiak, vagy épp a lázadók ellen. És megjegyzem, hogy a lenti jelenetet még pont megnéztem moziban, de sajnos a mai fiatalok már egy teljesen elrontott változatban tekinthetik meg, mivel Lucas utólag lebecsülte a kézműves filmkészítés erejét.

  A következő állomás egy francia rajzfilm, amit tévesen magyarnak hisznek (sajnos). Az idő urai c. filmről volna szó, és bár francia-magyar koprodukció, a kreatív része szinte teljesen a franciák kezében volt, míg a magyarok az olcsó munkaerőt képviselték. Ez nem von le semmit sem az érdemükből, mivel a magyar csapat tehetsége is kellett ahhoz, hogy a film ennyire fantasztikusan összeálljon. Nem is beszélve arról, hogy a technikai kidolgozás érdeme szinte kizárólag a "mienk". Maga a film 1981-es, de én 85 elején láttam moziban. Akkoriban volt belőle egy képregény változat és én innen tudtam a film létezéséről. Mivel nem adták kölcsön, ezért csak belelapozgatni tudtam. Ami azért volt jó, mert teljesen felkészületlenül ért engem a film.

  Maga a rajzfilm Pierre, a kb. 6 éves gyerek apjának halálával kezdődik, és a kisfiú magára marad egy számára ismeretlen bolygón. Egy barátja van csak, egy mikrofon, amit Mikinek hív és folyamatosan beszél hozzá. A hangot igazából az ő mentőcsapata adja, akik a messzeségből próbálják megmenteni Pierre-t a veszélyes helyzetekből. Leírva még akár lazának és kalandosnak is lehetne nevezni, azonban már az elejétől fogva körül vesz minket az elmúlás érzete. Ennek egyik csúcsjelenete a fenti képen is látható jelenet, mikor a mentőcsapat személyiségét akarják eltörölni arctalan, angyalszerű lények. A második ilyen sokkoló jelenet Pierre a bolygón megismert barátjának korai búcsúja. A harmadik pedig maga a film végi döbbenetes csavar és annak fájdalmas levezetése. Rendhagyó módon olyan happy end van a végén, amiben semmi vidámság nem maradt. Mindezt nevezhetném traumatikus élménynek is, mivel egy jó ideig iskolából haza menet nem mertem egyedül liftezni és ijesztő volt sötét helyen egyedül lennem, mint pl. a lépcsőház. Azóta persze nagyon sokszor megnéztem, a 90-es évek végén még a Tabán moziba is eljutottam egy vetítésre, meg meg is van dvd-n itthon. De az az első megtekintés lenyűgöző volt. És talán a mai napig tudat alatt hatással van rám a film.

 Mivel az Elveszett frigyláda fosztogatói kimaradt, így akkoriban be kellett érnem a folytatással, ami igazából egy évvel korábbi eseményekről szól, de tulajdonképpen teljesen lényegtelen. Az Indiana Jones és a végzet temploma egy önállóan élvezhető kalandfilm a Lucas/Spielberg párostól. Nagyim vitt el rá és akkoriban nagyon izgatottan vártam, vajon miért is van ez a nagy felhajtás egy régész körül. Ekkor már 8 éves voltam, 1985 nyarát írunk.

  Meglepetés : erről is kimásztam a teremből félidőben. Egész pontosan a szívkitépős jelenetnél. De bevallom, hogy addig sem kötött le annyira ez a produkció. Talán mert feliratos volt, vagy mert túl tömény volt nekem minden. Ami megragadt bennem, az az ebéd jelenet, illetve mikor Indy és Picur csapdába esnek. Ezt leszámítva sok üresjáratot éreztem akkoriban, ráadásul az áldozatos jelenet hirtelen nagyon sok volt nekem. De nem féltem vagy ilyesmi, csak egyszerűen túlcsordultam élménnyel. És mentem haza feldolgozni az egészet. Egészen 1990-ig nem ismertem a sztori folytatását. Addig nem is nagyon érdekelt a film, viszont akkor kocka életemben történt egy nagy meglepetés. De addig még sok film adott nekem maradandó élményt...

  Emlékszem, hogy már hét éves koromban is geek voltam. Ez 1984-ben volt és Pestlőrincen laktunk egy 9. emeleti 1+2 szobás lakásban. A közelünkben volt három mozi : A Fórum, a Hunyadi és a Madách. Emlékeim szerint a Madách volt a leghangulatosabb, mint valami nagyon régi színházterem. Sajnos még a 80-as években bezárták, nem is nagyon jártam oda. A Fórum moziba annál inkább, mivel ez volt a legközelebb hozzánk. A mozi előtti plakátokból okosodtam, illetve az akkor még fekete-fehér televízióban leadott filmajánlókon. A 80-as évek moziját George Lucas és Steven Spielberg kalandfilmjei uralták. Rendezőként vagy producerként, de folyamatosan ontották magukból az immár klasszikus filmeket. Kettejük munkásságán nőttem fel, de ezzel emberek millióin osztozom. És mindannyian ugyanazzal a filmmel kezdtünk el egy új korszakot : Csillagok háborúja.

  Mivel az iskolában kötelezően kellett moziba mennünk és Patyomkin páncélost meg partizánfilmeket néztünk meg "önként", ezért volt arról fogalmam, hogy amúgy mik a menő filmek. Utólag belegondolva fogalmam sincs, hogy lettem ennyire tudatos a filmek terén 6 évesen, de a lényeg, hogy A jedi visszatér ill. Az elveszett frigyláda fosztogatói voltak az igazán menő filmek, mikor kinyílt csipás szemem. A Jediről csak képeket láttam, viszont Indy kalandjáról a tv-ben ment ajánló. Egész pontosan a teherautós jelenetből mutattak részletet és közben ment a komment arról, hogy mekkora bevételt hozott. És nagyon-nagyon meg akartam nézni mindkettőt. Sajnos a Frigyláda megtekintésére semmi esélyem nem volt, a Jedi viszont még ment a mozikban. De úgy adódott, hogy 84 karácsonyán a tv-ben leadták a Csillagok háborúját. Addigra már felkészültem az anyagból, úgyhogy nem kellett mást tennem, csak a nagyszobában törökülésben várni, hogy az Orion tv bemelegedjen és este elkezdődjön a FILM.

  Nagyon sok filmért rajongok, de csak pár olyan alkotás van, ami valóban meghatározó volt. És az első ilyen a Csillagok háborúja. Egy fiatal gyerek az űrben utazik egy kalózzal és egy szőrmókkal. De úgy is nézhettük, hogy van az a vagány fickó, aki megérti barátja hörgését, mellesleg kiment egy zöldfülűt a csávából. De nézhettük a gonosz Darth Vadert is, aki kóstolót mutat az Erő sötét oldalából és aki megölette a kölyök rokonait. Ez utóbbi jelenet volt az, ami leginkább megfogott. Nem is maga a brutalitás miatt, bár a két füstölgő csontváz képe egy hét éves gyereknek valóban megrázó. Hanem maga a halál tudata az, ami erős volt nekem. Biztos vagyok benne, hogy nem egyedül voltam én akkor ezzel az érzéssel. Mindez sokkal jobban felnagyította az utána lévő cselekményt. Egyszeriben fontos volt, hogy hőseim sikerrel járjanak. Ha végig is ültem a filmet, legbelül ordítottam és szurkoltam és ezerszer végig rohantam a szobán izgalmamban. Maga volt a katarzis, mikor a Halálcsillag felrobbant és a hőseimet megjutalmazták. 

  Mindez egy új korszakot jelentett a popkultúrában, aminek hatása a mai napig megvan a világban. És bennem is. Sosem lettem vérbeli fanatikus, de pl. játszottunk olyat az iskolában, hogy egy papírra lerajzoltuk a Halálcsillag egy folyosóját, majd néhányan ceruzát fogtunk és azt pöckölve elkezdtük lőni egymást. Felosztottuk egymás közt a birodalmiak és a lázadók szerepét. Akinek eltalálták a vonalát, az vesztett. Vagy mikor már 5. osztályba jártam és a társaimmal a teremben megnéztük a Birodalom visszavágot és az egész osztály gyurmából megcsinálta lépegetős csatajelenetet. Ehhez képest semmiség volt a seprűnyéllel való kardozás, vagy Vader légzéshangjának utánzása. No meg természetesen a gyűjtögetés, ami itthon kimerült pár képregényben és naptárban. Az évek múlásával a nyugati kultúra, azon belül a Lucas/Spielberg produkciók egyre jobban beszivárogtak a mindennapokba és rengeteg kellemes emléket hagytak hátra. De erről majd legközelebb.

Üdvözöllek blogomon. Ezen az oldalon megpróbálom megosztani mindazt a nem kevés dolgot, amiért rajongok vagy éppen húzom a szám. Filmek, zene, könyvek, főzés és megannyi apróság vár Rád.