Ricky Gervais a 80-as években megalapította a Seona Dancing nevű kéttagú zenei formációt, de összesen két sikeretelen dalt tudtak kiadni. Majd az évtized végén a Suede nevű brit banda menedzsere lett. De mivel túl jó volt a beszélőkéje, egy rádióállomásnál helyezkedett el, ahol évekig dolgozott. A későbbiekben itt ismerkedett meg Stephen Merchant-tal, akit bár asszisztensnek vett fel, de később barátok lettek. A 90-es évek végére Gervais a BBC-nél kezdett el dolgozni, mint író. Leginkább poénokat kellett kitalálnia. A legjobb poénját viszont megtartotta magának : David Brent karakterét. Gervais és Merchant közösen megcsináltak egy poénos videót egy rendkívül ellenszenves főnökről, aki egy ál-dokumentumfilmben mutatja be munkáját és környezetét. Mindezt erőltetett, ócska poénokkal teszi a figura, mivel folyamatos nyomás alatt van, hogy lenyűgözze a közönségét. Gervais és Merchant el tudták passzolni az ötletet a BBC-nek, ráadásul maguk is rendezhették a bevezető epizódot. Mivel rendkívül olcsón le tudták gyártani, így szabad kezet kapott a két alkotó. A történetet sokkal jobban kidolgozták, ráadásul bár csak egy részről volt szó, de már egy második évadon is gondolkodtak. És mikor a BBC 2001-ben zöld utat adott és leforgathatták az első évadot, majd adásba küldték, talán jó ideig fel sem fogták, hogy mekkora szerencséjük lett ezzel a két emberrel. Még szerencsésebb lett az egész világ a sorozattal, melynek címe : A hivatal.

  Rengeteg pozitívumot tudnék írni a sorozatról, na de vágjunk elibé a dolgoknak. A koncepció a tipikus "egyszerű, de nagyszerű". Ugyanis olyan karakterekkel dolgozik, akikkel a mindennapokban is találkozunk. Nem tűnnek ki a tömegből, inkább azok a szürke kisegerek, akik már tizenéves korukban elfeledték álmaikat. Ezek az emberek egy papíripari vállalatnál dolgoznak, egy kisebb városban, ahol a kitörés esélye szinte nulla. A koncepció szerint a BBC megbíz egy forgatócsoportot, hogy kövesse a dolgozók mindennapjait. A szereplők mindegyike kap egy-egy jelenetet, de legtöbbjük csak a háttérben marad. Akik fontosak, azok közül az egyik Gareth Keenan (Mackenzie Crook), aki leginkább egy felnőtt testbe zárt korlátolt tinédzser. Folyamatosan "dedózik", rengeteg idegesítő dolga van. Állandóan csajozik, de képtelen akár egy is érzelmet is kimutatni, helyette minden próbálkozása bunkóságba és önzésbe megy át. Aztán ott van Dawn, a recepciós (Lucy Davis), aki régen rajzoló akart lenni és eleinte kényszerből vállalta el ezt a munkát. De önbizalomhiánya és a lenti raktárban dolgozó, elég bunkó vőlegénye folyton lehúzza, így viszont képtelen a kitörésre. Ráadásul nem keresi senki társaságát. Kivéve egy valakit, ez pedig Tim Canterbury (martin Freeman), aki szinte folyamatosan törődik vele, de persze azért is, mert Tim plátói szerelemmel érez Dawn iránt. És bár Dawn ezt tudja, talán azt is, hogy Tim mellett boldog lehet (mivel vőlegénye egyszer sem csal mosolyt az arcára, inkább még jobban lehervasztja). Mégis képtelen összeszednie magát és folyton hazudik magának. Tim meg csak tűr és tűr...De Tim, bár látszólag gyengének néz ki, meg iszonyú nagy baleknak, valójában ő az egyetlen ebben a bandában, akinek valódi célja van és azt szeretné elérni. És az egész szövegelése a sulival és az előléptetéssel mind kamu, mert valójában kizárólag a lány miatt van ott, mert végtelenül hisz benne. Közben még arra is van ideje, hogy a mellette ülő Gareth rovására viccelődjön és rengeteg poént talál ki a maga szórakoztatására. Ami azért is kell neki, hogy jobban elviselje azt a környezetet, amiben van.

  És ott van a főnök, David Brent (Gervais). Régen sikeres ügynök volt, de pár éve előléptették. Azóta ő vezeti a telephelyet. Az ő karaktere az egyetlen, aki tulajdonképpen nem tud viselkedni a kamerák előtt. Mivel már jó ideje főnök, így lehet feltételezni, hogy a munkáját jól végezte. De amint a BBC megérkezik, David rögtön szerepet kezd el játszani. Folyamatosan bizonyítani akarja, hogy ő a főnök, az apa, a szent, a humorkirály. Ezen próbálkozások mind kínos pillanatokat eredményeznek, amik leginkább a nézőknek fájnak. Ezek a jelenetek annyira valóságosak, hogy aki már dolgozott huzamosabb ideig irodában, az székében/foteljében feszengve fogja végig nézni az első részt. De aki nem, az is el fog képedni azon a sok emberi gyarlóságon, amit David és némely beosztottja művel (leginkább Gareth, illetve az alagsorban dolgozó munkások érdemlik ki ezt a jelzőt, de az IT-s fickó se semmi). És ebben jön ki a Gervais/Merchant duó zsenialitása : szívfájdítóan pontosan ismerik az emberi gyengeségeket, de mindezt tabuk nélkül mutatják meg. És mivel Ricky adja elő a legtöbb ilyen poént, így az ironikus hangvétel miatt picit könnyebben lehet megemészteni a látottakat.

  A 2. évadban új emberek jönnek, ráadásul David új főnököt kap, aki szinte folyton ott "lóg" és rendszeresen kritizálja is őt. David elindul a bukás felé, ami kész csoda, hogy nem jött el korábban. Bár valószínűleg nem bukott volna a BBC nélkül. Na de erről később. Szóval David nyakán a hurok, míg Tim és Dawn kezdenek eltávolodni egymástól, köszönhetően egy új lánynak, akivel Tim összejön. Ezekben az ellesett pillanatokban látszik igazán Dawn tragédiája, miszerint a világon semmi önbizalma nincs. Az ember legszívesebben adna egy pofont, hogy ébredjen fel. És mikor kap egy esélyt a kitörésre, nem él vele. A 2. évad végére mindenki szétesik. Lezárásként azonban leforgattak egy másfél órás karácsonyi különkiadást, amiben a szálakat elvarrják. Akik nem látták, azok miatt nem írom le a fontosabb dolgokat, de annyit igen, hogy az alkotók David figurájával valami csodát tesznek : megkedveltetik a nézővel. Már a 2. évad végén is kapott egy baromira erős jelenetet, de a záró rész végén az az egy mondat, amit a barátjának mond, az üt mindent.

  A mai napig van az interneten háború, hogy vajon az eredeti sorozat a jobb, vagy pedig a 2005-ben indított amerikai változata. Én szeretem mindkettőt, bár nálam mindenképp az angol a nyerő. Az amerikai "kollégák" inkább karikatúrák és őket nézve inkább tűnnek néha nem kívánatos haveroknak. Ezzel szemben az angol sokkal hitelesebb, mivel minden hiba amit elkövetnek, az elraktározódik a többiekben (és a nézőben), így sokkal nagyobb a hangsúly a karakterek emberi voltán. Jó példa erre a recepciós lány vőlegénye, aki az angolban egy igazi tahó, míg az amerikaiban csak egy egyszerű gondolkodású fickó, semmi bunkóságot nem művel (vagy csak ritkán). A lényeg a sorozatban, hogy a feszengés garantált, de el kell mondjam, hogy a sorozat tulajdonképpen senkit sem akar megbántani. Egyszerűen csak görbe tükröt állít az emberiségnek. Ezt a hozzáállást Ricky Gervais és Stephen Merchant később sikeresen tudta kamatoztatni más sorozatokban is, melyek némelyike valóban nagyon jól sikerült (pl.Extras, An Idiot Abroad), de a hibátlan mércét, amit első sorozatukkal elértek, nem tudták túlszárnyalni. Szerencsére azért időben rájöttek erre maguktól is, és képesek voltak váltani, na de ez már egy másik történet.
 A magam részéről megszavazom ezt a világ egyik legjobb sorozatának. Nincs olyan másodperce, amit nem szeretnék és értékelnék benne. Egy barátom ajánlotta nekem hogy nézzem meg. Első este zsinórban három részt megnéztem. Aztán következő nap a második végéig eljutottam. A különkiadással nem akartam rohanni, megvártam vele egy teljes napot. Ez olyan 8 éve volt, azóta kb. fél évente megnézem az egészet. Az egész összesen 7.5 óra. A szinkronja szerintem nem rossz, de közel sem adja vissza az eredeti hangulatát, mivel Ricky Gervais zseniálisan használja hangját is, nem csak az arcát és a testét. Ja igen, ezt nem mondtam : Ricky első szerepe egyben élete legjobbja is. Ezt túlszárnyalni bizony szinte lehetetlen. Ahogy magát a sorozatot sem. Ha egyszer mégis sikerül valakinek, azzal mi nézők fogunk jól járni.