Indiana Jones második kalandja óta az eltelt 29 év (atyaég!) alatt összesen egyszer mentem ki film közben a teremből, tehát lett nekem egy félbehagyós trilógiám Harrison Ford főszereplésével. Bár a Zuhanás c. filmje egyrészt untatott, másrészt meg korgó gyomorral ültem be a filmre, de félidőben jelzett a rendszer hogy közel vagyok a saját zuhanásomhoz. Így készült el a trilógia az én egyébként kedvenc színészemmel.

  A következő meghatározó film szintén megrázó volt, de időközben szereztem tapasztalatot arra vonatkozóan, hogy esetleg ott helyben feldolgozhatnám a nagyon drámai részeket. A Végtelen történet c. filmről van szó.

  Wolfgang Petersen filmjét nálunk 1985 telén mutatták be. Mi pont akkor költöztünk el Csepelre egy nagyobb lakásba. Ez természetesen új iskolát és szokásokat is jelentett. Az első jó hír, hogy az új iskolában van Csepel egyik mozija. A másik, hogy nagyon közel volt hozzánk. Persze hol érdekelt engem, hogy kb. 2 hónapos késéssel jöttek be a filmek a csepeli Általános Művelődési Központba, ahol a vászon egy vicc volt, a székeken alig lehetett fél óránál többet ülni, ráadásul egy gyenge fény be is szűrődött az ablakon, mivel eredetileg nem moziteremként funkcionált a helység. De ez lényegtelen volt, mivel az elkövetkező 5-6 évet ebben a teremben töltöttem. Nem foglalkoztam ilyen apróságokkal. Az első filmet anyukámmal néztem, ez volt az Aranyeső Yuccában. Nekem nagyon tetszett, de azért nem fogott meg. A végtelen történet volt a második vetítés, amire elmentem. És innentől fogva végig egyedül jártam. Már a hangulatos főcíme "kilóra megvett", de maga a történet és a szereplők annyira magával ragadóak voltak, hogy kisebb csodaként éltem meg. És amint ízt fentebb írtam, volt két szomorú pillanat a filmben, amik jó darabig elkísértek. Az egyik az a jelenet, mikor két szobor között kell Atreyunak mennie, ahol előtte egy katona meghalt a szobrok szeméből kilövellő tűz által. Ez a jelenet rendkívül feszült, mivel fogalmam sem volt arról, hogy tulajdonképpen mi okból akarják a szobrok megölni az arra járókat. A másik jelenet pedig mikor Atreyu és lova, Artax a mocsárba kerülnek. Én szegény pacinak a halálát teljesen értelmetlennek találtam. Teljesen kiakadtam tőle. De jött a befejezés, ami minden rossz dolgot jobb színben tüntet fel. Ez pedig a fantázia. És fülig vigyor voltam, mikor a repülő kutya, Falkor hátán Bastian megleckézteti a suliban kötözködő srácokat és meglátja Atreyut lova hátán. Az idő során a film tovább nemesedett bennem és megtanított arra, hogy mennyivel izgalmasabb őrült és vicces dolgokat kitalálni, mint szimplán csak elfogadni a szürke hétköznapokat. Épp ezért sokat köszönhetek eme okításnak. És mondanom sem kell, hogy a közel nézhetetlen folytatásokat senki se akarja megnézni.

  1988 elején az osztállyal a termünkben megnéztük a Birodalom visszavág c. filmet. Mivel akkor már jó ideje semmilyen mozgóképet nem láttunk a trilógiából, így mindenki számára lehengerlő élmény volt újra magunkba szívni a jó és a rossz harcát, no meg John Williams fantasztikus zenéjét. Olyannyira, hogy egyik délután az osztály feldíszített egy vitrint a teremben, ahol fiúk-lányok gyurmából formázott hósiklókat meg lépegetőket helyeztek, rekonstruálva a Hoth bolygón történt csatát. Később talán csak bennem maradt meg valami emlék a filmből, nem tudom. Az osztálytársaimmal sosem beszéltünk erről a későbbiekben, pedig szép emléknek tartom. De számomra nem csak ez volt fontos, hanem maga a film. Hogy mennyire lendületes, izgalmas és látványos. Addig sosem láttam közvetlen folytatást, csak tv sorozatban, mint pl. az Alfa holdbázis. Mozifilmként azonban egészen más volt, mivel sokkal többnek láttam az előző résznél. Egyszerűen fontosabb volt. Nem arról van szó, hogy látványosabb volt, bár ez is igaz. Hanem hogy a karaktereknek lett mélységük és árnyalódtak. És ott volt az Erő bemutatása, amit az első részben csak bemelegítésként mutattak. Itt azonban erkölcsi tanítássá emelkedett, nem csak fojtásra meg tudatmódosításra lehetett használni. És észrevettem azt az apróságot, hogy míg a IV. epizódban minden erő használatot magyaráztak, addig az V. epizódban teljesen természetes volt, hogy Luke magához "vonzza" a fénykardot, vagy éppen ugrik 5-6 métert függőlegesen. Esetleg Vader puszta kézzel elnyeli a lézert. Ezzel ha lehet, még misztikusabbá tették az Erőt és épp ezért adta azt az érzést, hogy a csak arra érdemes értheti meg használatát. Részben ettől volt jobb rész. De a történetben is történt javulás, ugyanis rengeteg meglepetés, csavar van és a tempó csak Yoda jelenlétével pihen egy kicsit. Az összhatás számomra annyira erős, hogy akár a mai napig is simán megnézném minden nap, akkor sem unnám. Mindenkori toplistámon dobogós helyet foglal el. Viszont elgondolkodtató, hogy a Birodalomban is rengeteg a szenvedés. Úgy látszik én valamiért már akkor is vonzottam az ilyen filmeket. Pedig nem vagyok mazochista, csak hatalmas katarzist tud adni a mélyből a csúcsra kerülő hős. A birodalom visszavág ebben is rendhagyó, ugyanis az egész film alatt lehet érezni valami különleges aurát, ami nem engedi meg, hogy puszta filmként tekintsek rá.

A következő, befejező részben egy újabb trilógiáról mesélek, valamint arról a filmről, ami a legnagyobb hatással volt rám. Ezek már mind vidámabb alkotások. De már 1990-ben járunk. Ideje észhez térni!