Egy rendezői karrierről általában három féle jellemzéssel lehet beszélni. Az első, egyben legátlagosabb az, hogy valaki viszonylag fiatalon elkezd rendezni, aztán 70-80 éves koráig rendez, ameddig csak bírja és amilyen tempóban csak neki tetszik. Van egy kisebb csoport, akik csak 3-4 közepes filmet készítenek és rendszerint az utolsó filmjük egy minősíthetetlen bukás, ami után a karrierjük megfeneklett (pl. Willard Huyck, Fred Dekker, Elaine May és még sokan mások). És van egy elenyésző kisebbség, akik egyszerűen csak ki akarták magukat próbálni rendezőként, majd 1-2 filmmel vissza is vonultak, de továbbra is a filmszakmán belül helyezkedtek el, pl. színészként vagy trükkösként. Annyi bizonyos, hogy a közönség leginkább az első csoportra fog emlékezni a későbbiekben, hisz ők azok, akik valami igazán értékessel lepték meg a világot. Van azonban egy olyan rendező, aki az első csoportba tartozna, de a sors úgy hozta, hogy a halál viszonylag hamar elragadta. Ő Fabián Bielinsky.

aura-el-2004-tou-08-g.jpg

  Bielinsky 1959-ben született, Buenos Aires-ben. Fiatalon elvégezte a filmes iskolát, de majdnem 20 évig csak rendezőasszisztensként dolgozott. Azonban a szerencse (is) mellé pártolt a 90-es évek legvégén, mikor egy forgatókönyvírói pályázatot indítottak, melyben a nyertes műnek esélyt adtak a megfilmesítésre. Igaz, csak csekély összeget szánnak rá. Bielinsky beadta a maga művét, amivel meg is nyerte a pályázatot. Kb. 300 millió forintból tehát saját maga leforgathatta az A kilenc királynő c. filmjét.

nueve-reinas-001.jpg

  A kilenc királynő az átverős filmek műfajába tartozik. Csupán két íratlan szabálya van a műfajnak : hogy a főszereplők szélhámosok, no meg a történet közben, de leginkább a végén hatalmasat csavarnak a történeten. Bielinsky a maximumot hozta ki a költségvetésből, nagyon helyesen a forgatókönyvre helyezte a hangsúlyt. A profi és a kezdő szélhámos egy napra kénytelen együtt dolgozni, mert az ölükbe hull egy hamisított bélyegsorozat, a Kilenc királynő, amit rengeteg pénzért el tudnának passzolni egy naiv, alkoholista üzletembernek. Vagy nem is annyira naiv? Bielinsky rengeteg meglepetést épített a történetbe, és ha esetleg megpróbálnánk sejteni is valamit, hamar meggondoljuk magunkat és inkább várjuk a következő csavart és poént. Mivelhogy a film vicces is, na persze nem térdcsapkodósan poénos. Inkább csak fanyar humorral szolgál, amit az újabb lelkiismeretlen emberek felbukkanása ad, illetve maguk a főszereplők is meglepik egymást. De hogy mi lesz a történet vége, az szinte teljesen kiszámíthatatlan lesz ezzel a sok meglepetéssel. Bielinsky ugyanis megteszi azt a ritka dolgot, hogy a történet közepén teljesen a feje tetejére állítja a szélhámosok tervét. Innentől kezdve lesz a film igazán izgalmas. Ehhez kiválóan járulnak hozzá a színészek mindegyike, különösen Ricardo Darin és Gaston Pauls, a két főszereplő remekel. Látványilag a film kielégítő, de semmi különös, ráadásul zeneileg is eléggé halovány. Csodát ennyi pénzből nem lehet összehozni, ezt el kell fogadni. De a történet nem is igényli, és bár esztétikailag megérdemelne jobbat a történet, de hiányérzetünk így sem lesz, mivel a szinte zseniális forgatókönyv és a színészvezetés teljesen lebilincselő. A műfaj koronázatlan királya, a Nagy balhé mellett helyezkedik el nálam minőségben.

  Bielinsky annyit elért nálam ezzel, hogy már egy film után várni kezdtem a folytatást. És öt évvel később el is készült az Aura c. filmmel, melynek főszereplője szintén Ricardo Darin. Azzal a különbséggel, hogy nem lelkiismeretlen szélhámost alakít, hanem egy szűkszavú, esetlen fickót. De Bielinsky adott mellé két érdekes "adalékot".

aura-el-2004-34-g.jpg

  Esteban egy állatpreparátor, aki általában kerüli az embereket. Leginkább a kitömött állataival érzi jól magát, még a feleségét sem engedi közel magához. Legbelül azonban a tökéletes bűntényről álmodik. Megteheti, mivel az élet fotografikus memóriával áldotta meg. Ugyanakkor az álmodozásnál tovább sosem jutott, mivel az élet epilepsziával is megajándékozta, és a rohamok teljesen váratlanul csapnak le rá. A rohamok előtti euforikus érzést nevezi Esteban aurának, mivel abban a pillanatban senki és semmi sem számít, csak vár a rohamra. Ilyen élet mellett sanszos az örök elszigeteltség, de barátja felkínál egy vadászattal egybekötött hétvégét Patagónia erdeibe. Esteban keserűségében rábólint, nem is sejtve hogy egy baleset következtében a tökéletes bűntény terve az ölébe pottyan. Egy kaszinó kirablásának a tervét kapja meg, hozzá két sokat próbált rablóval, valamint szállásadójának épp bizonyítani vágyó öccsével. Esteban a saját bőrén tapasztalja meg, hogy milyen akülönbség az elméleti és a gyakorlati bűnözés között.

  Ami hiányosság volt a Kilenc királynőnél, úgy Bielinsky többszörösen bepótolta az Auránál. A filmben tényleg csak annyit beszélnek, ami elengedhetetlenül szükséges. Leginkább a képek dominálnak, amelyeken látszik a nagyobb költségvetés, meg a sokkal részletesebb kidolgozottság. Már a hangulatos főcím is egy kitűnő filmet sugall, és aki szereti a nem éppen szájbarágós bűnügyi filmeket, annak talán az egyik kedvence is lehet. A két film között van egy kapocs : a Török nevű bűnöző, akiről mindkét filmben említést tesznek és ezzel a két különböző hangulatú film ellenére egy világba helyezi az egészet. Ezzel is jelezve, hogy Bielinsky-t nagyon érdekli a bűnözés pszichológiája, amit szeretne több szemszögből megmutatni. Itt sikeresen megmutatta a bennünk lakozó bűnözőt, aki a következmények nélküli gengszteresdit csupán egy gyerekes képzelgésnek ábrázolja, mivel valódi bűnöző csak lelkiismeret nélkül születhet.

  Meg kell még jegyeznem, hogy a film remek, zongorára írt zenével rendelkezik, amit néha előtérbe is helyeznek, pl. hogy kikapcsolják a környezeti hangokat. Mindenesetre látványosan javult e téren is a helyzet a Kilenc királynő óta. Színészileg viszont semmi, azaz ugyanúgy remek alakításokat láthatunk. És bár itt is vannak meglepetések a történetben, ezek mind másodlagosak lesznek, mivel Bielinsky elsősorban a bivalyerős atmoszféra megteremtésén dolgozott. Ez annyira jól sikerült, hogy a néző saját magát képzeli bele Patagóniába. Ez a legnagyobb dicséret, amivel én filmet illethetek.

  Bielinsky 2006-ban Sao Paulo-ban promotálta filmjét, illetve a szállodai szobájában írta 3. filmjének forgatókönyvét, mikor 47 évesen szívinfarktusban elhunyt. Végtelenül szomorú voltam, mert nekem mondhatni példaképem volt. Általa tanultam meg azt a fáradtságos írói fogást, hogy Bielinsky mindig úgy kezdte el megírni a történeteit, hogy sosem tudta a végét. És ha esetleg a történetének egy pontján elakadt, úgy egy lépéssel vissza ment és más irányban folytatta. Ezt addig tette, amíg nem talált egy kielégítő befejezést a történetnek. És bármi is sült ki belőle, azt tiszta szívből írta és e szerint is bánt vele. Ez az a hozzáállás, amit pl. hazánkban meg kéne tanulni a filmeseknek, hogy nálunk rendezőnek lenni kiváltság és nagy felelősséggel jár. Nem lehet csak úgy "közönségsikert" forgatni, vagy művészfilmet. Csak olyat, amiben az alkotók szíve-lelke benne van és a nézőknek szól. Az, hogy ezt én sosem felejtem el, Bielinsky-nek köszönhetem.

Címkék: film aura fabian bielinsky kilenc királynő

A bejegyzés trackback címe:

https://orokgyerek.blog.hu/api/trackback/id/tr806121812

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása